A szombati napon teljesítettem Magyarország egyik legextrémebb és sokak szerint a legnehezebb állóképességi kihívását, a méltán rettegett és hírhedt 12 órás Fűrészt.

Ez egy olyan esemény, ahol valójában nem a többieket kell legyőznöd, hanem saját magadat. Újra és újra. Minden egyes körben.

A feladat egyszerűnek hangzik: reggel 6 és délután 18 óra között a lehető legtöbbször kell teljesítened a Dömös melletti Szentfa-kápolnától indulva a piros háromszög jelzésen az útvonalat fel a Prédikálószékre, át a Vadálló-köveken, végül ugyanazon az útvonalon vissza. Ahhoz, hogy valaki finisher legyen, legalább 4 kört kell teljesítenie a 12 óra lejárta előtt, természetesen a teljesített trackkel igazolva.

Aki nem ismerné ezt az útvonalat: mindössze 2,5 kilométer alatt 485 méter szintemelkedést kell leküzdeni, majd ugyanott lejönni. Ez Magyarország legmeredekebb turistaútja, ahol sok helyen négykézláb lehet csak haladni. A vélemények megoszlottak arról, hogy felfelé vagy lefelé nehezebb-e, hiszen a köves, csúszós és technikás terep lefelé is folyamatos koncentrációt igényel. Egyetlen figyelmetlen lépés is elég ahhoz, hogy véget érjen a versenyed.

Életem első hivatalos Fűrészén 8 kört sikerült teljesítenem, ami holtversenyben az 5. legtöbbnek bizonyult a 132 induló között, két fantasztikus terepfutó társaságában.

Mit jelent ez számokban?

• 8 teljesített kör.
• 40,1 km megtett táv.
• 3880 méter szintemelkedés.
• Ez nagyjából 1120 emelet megmászásának felel meg.
• 6697 elégetett kalória. Körülbelül 12 Big Mac, 13 tábla csoki vagy 22 fánk energiája.
• Több mint 10 liter elfogyasztott folyadék.
• Közel 9,2 liter kiizzadt folyadék.
• 37 934 lépés.
• 147-es átlagpulzus 11 és fél órán keresztül.
• 3 kilogramm testsúlyvesztés.
• 8 óra 50 perc mozgás, mindössze 2 óra 40 perc pihenővel.
• És végül a legfontosabb szám: 0. Ennyiszer fordult meg a fejemben, hogy feladjam.

Mindig is kerestem, hol vannak a határaim. Azt hiszem, ezen a napon jártam hozzájuk a legközelebb. Ezért külön köszönettel tartozom Csanyának, hogy létrehozta ezt az eseményt.

Úgy gondolom, hogy ez volt eddigi életem legnagyobb fizikai teljesítménye.

A 6-7. óra környékén, a nap legnagyobb hőségében szerintem már mindenki a saját démonaival küzdött, függetlenül attól, hogy éppen hányadik körében járt. Ott már nem az számított, milyen gyors vagy. Hanem az, hogy mennyire tudod elviselni a fájdalmat, a fáradtságot, a monotóniát és mennyire vagy hajlandó továbbmenni akkor is, amikor minden azt súgja, hogy állj meg.

Az én holtpontom a 6. körömben érkezett meg, és közel két órán át tartott. A combjaim folyamatosan a görcs határán voltak, ezért újra és újra vissza kellett vennem a tempóból. A sok apró lépésem még rövidebb lett. Tűzött a nap, és volt olyan fél óra, amikor egyetlen emberrel sem találkoztam.

Volt egy pillanat, amikor már a fákat is kutyának néztem, és nem voltam teljesen biztos benne, hogy jó irányba haladok. Emiatt néhány felesleges, meredek mászást is beiktattam, pedig már sokadszor jártam ugyanazon az útvonalon.

Aztán valami megváltozott.

Mintha átkapcsolt volna az agyam egy másik üzemmódba.

Eltűnt a fájdalom. Eltűnt a szenvedés. Már csak a következő lépés létezett.

Az utolsó órákban újra könnyűnek éreztem a mozgást. Úgy éreztem, az 1 óra 30 perc körüli köridőket még hosszú ideig tudtam volna tartani. A lábaim természetesen már nem voltak frissek, de még a 12. órámban is képes voltam lefelé futni.

Ilyenkor érted meg igazán, hogy az elmúlt évtizedek következetes, jól felépített és kihagyások nélküli munkája soha nem vész el. Minden egyes edzés hozzátesz valamit ahhoz az emberhez, aki végül ott áll a rajtvonalnál.

Különleges élmény volt az ország legjobb ultra és terepfutóival egy pályán teljesíteni. Rengeteget tanultam már pusztán abból is, hogy velük együtt lehettem részese ennek a napnak.

Külön gratulálok két fantasztikus vendégemnek is!

Csiszi 7 kört teljesített, míg Pöli sikeresen teljesítette a 4 kört, ezzel finisher lett. Büszke vagyok rátok!

Ha megkérdezné valaki, hogy testileg, fizikailag vagy mentálisan volt-e nehezebb ez a 12 óra, egyértelműen azt mondanám, hogy mentálisan.

Tizenkét órán keresztül minden egyes lépésedre figyelned kell. Arra, hogy hova lépsz. Arra, hogy mennyit eszel. Arra, hogy mennyit iszol. Arra, hogy ne pihenj túl sokat, mert lehet, hogy utána már nem indulsz el még egyszer.

Jövőre remélem, minél többen ott lesztek a rajtnál, és megtapasztaljátok, hogy valójában nem a hegyet kell legyőzni. Hanem önmagatokat.

A tegnapi nap ismét megtanított arra, hogy a határok nem ott vannak, ahol elfáradsz.

Hanem ott, ahol elhiszed, hogy már nincs tovább.

És szinte mindig van még egy lépés.

Még egy emelkedő.

Még egy kör.

Sose elégedj meg azzal, amit már elértél. Törekedj arra, hogy felérj a csúcsra. És amikor odaérsz, keress egy még magasabbat.

Rendíthetetlennek lenni azt jelenti, hogy mindig többet vársz el magadtól, mint amit bárki más valaha elvárna tőled.

RENDÍTHETETLENÜL.