Avagy, minden idők legbotrányosabb Spartan versenye, ami majdnem tömeges tragédiába fulladt. 

Mivel nagyon sokan írtatok és érdeklődtetek a verseny kapcsán, ezért megpróbálom összefoglalni az Agoge napjait és annak előzményeit. 

Nem könnyű megfogalmazni, hogy mit is érzek jelenleg pontosan. Valahogy a düh, csalódottság és büszkeség egyvelege kavarog bennem. Eltelt már két hét, de az érzelmek változatlanok. 

Jöjjön az én saját történetem az AGOGE 300-ról, a saját szemszögemből bemutatva, kizárólag az általam átélt történések alapján, a lehető legőszintébben, vágatlanul. 

Előre szólók, hogy nem lesz rövid. Kifejezetten hosszú lesz…

De miről is szól, micsoda a Spartan Agoge? 

Az Agoge a Spartan Race legextrémebb és legösszetettebb kihívása — nem klasszikus verseny, hanem fizikai és mentális túlélőpróba, amelyet a spártai harcosok életfilozófiája inspirált. A mai Spartan Agoge célja ugyanez, mint egykor az Agoge névre keresztelt, spártai nevelési módszernek— megtörni, majd újraépíteni a résztvevőt, miközben extrém körülmények között tanulja meg, mire képes valójában. Az Agoge célja, hogy megtanítson szenvedni – és közben fejlődni. A program arra késztet, hogy: túllépd a komfortzónád, vezetőként és csapattagként is helytállj, mentális erőt és fegyelmet építs, és újraértelmezd a „lehetetlen” fogalmát. Időtartama általában 40-72 óra. 

Az idei évben Joe De Sena, a Spartan CEO-ja azzal bízta meg Thomas Blanc-ot, hogy minden idők legnehezebb Spartan versenyét szervezze meg. Így kerültünk Spártába, először az Agogék történetében. 

Korábban olyan különleges helyeken került megrendezésre az Agoge, mint Kína, Mongólia, Izland, Vermont, Abu Dhabi, Namíbiai sivatag és még sorolhatnám. A legutóbbi 3 évvel ezelőtt, 2022-ben került megrendezésre pont a szomszédos Szlovákiában, amiről egy sajnálatos sérülés miatt lemaradtam. Már 3 éve vártam, hogy ismét Agogét rendezzenek és ott lehessek.

Kezdetnek egy picit visszamennék az időben, méghozzá 2024. november 20-ára, amikor a Spartan Extreme Endurance oldala váratlanul kitett egy sejtelmes posztot, egy Agoge 300 March nevű eseményről, aminek a dátumának 2025.10.31-11.02. volt megadva. Itt annyit tudtunk meg az eseményről, hogy több, mint 110 km-es menetelésre számíthatunk Spártában, a Taygetos hegyein keresztül, ahol a spártai hősök születtek. Illetve szimbolikusan 300 szerencsés vehet majd részt rajta, akiket kisorsolnak a jelentkezők közül. Az esélyeket csökkentette, hogy ebből 250 helyet a 2025-ös Pass-szal rendelkezők között sorsolnak ki, míg a maradék 50 helyet, a Pass nélküli jelentkezők között. Én nem rendelkeztem 2025-ös Pass-szal, így nagyon halvány volt az esélyem, hogy pont engem sorsoljanak ki abban az 50 emberben. Utólag kiderült, több mint 6000 jelentkezés futott be erre az 50 elérhető helyre. A sorsolás eredménye 2024.12.31-ére volt hirdetve, ahol jött is az email, hogy engem NEM sorsoltak ki. Annyi szerepelt ebben a levélben, hogy amennyiben nem mindenki fogadja el ahelyét, akkor 2025.01.14-én ismételten lesz egy sorsolás. Picit csalódott voltam, de tisztában voltam az esélyekkel, úgy voltam vele, hogy ennek így kellett történnie. Majd megérkezett a 2025.01.14-ei levél is, ami szintén közölte, hogy NEM sorsoltak ki. Tartalmazta ugyan, hogy amennyiben most sem fogadja el mindenki a helyét 2025.01.27-éig, akkor ismételten lesz egy sorsolás. Erre már még csekélyebb esélyt láttam, kezdtem elengedni a történetet. Eddig a pillanatig tudtommal mindössze 2 vagy 3 magyart sorsoltak ki. Majd 2025.01.29-én jött egy váratlan email, hogy YOU ARE IN, azaz kisorsoltak. Elsőre el sem hittem. Azonnal egyeztettem Szandrával, hogy most mi legyen… Tudtuk, hogy a kislányunk addigra 4 hónapos lesz, így nem volt egyszerű a kérdés. Végül arra a döntésre jutottunk, hogy együtt, egy családként megyünk mindannyian. Arra az esetre, amennyiben esetleg nem lenne minden rendben a gyerkőccel, a drágább, visszaváltható jegyet vásároltam. Akkor természetesen nem utazunk ki, van ami sokkal fontosabb egy versenynél. Úgy voltunk vele, hogy ez életem egyik legnagyobb lehetősége, miután egy sérülés miatt lemaradtam, a legutóbbi, 2022-ben megrendezett Agogéról. Azóta is fájt a szívem és tudtam, hogy valami még hiányzik a sportolói karrieremből. Azóta is vártam a következő Agogéra, legyen a nagyvilágban bármerre. 

Napokkal később jött a hír, hogy Csiszit, az egyik legkiválóbb vendégem és egyben jó barátom is kisorsolták az eseményre és ő is igent mondott. Így már 2 főre bővült a Hybrid Athletes résztvevőinek létszáma. Tudtuk, hogy innentől semmi sem állíthat meg minket. Majd jöttek az újabb és újabb hírek a magyar résztvevőkről, odáig jutottunk, hogy nagyjából 15-20 magyar résztvevőről tudtunk már. A kisorsoltak zömét ismertem a Hurricane Heat világából és tudtam, hogy ők a legkomolyabb alakok ezen a területen. Ez nagy erőt és biztonságot adott mindenkinek, tudtuk, hogy ott leszünk egymásnak a bajban és együtt megcsináljuk, minden nehézség ellenére. 

Topi, szokásához híven, azonnal létrehozta a hazai versenyzők számára a közös chat-et és csoportokat, minden platformon. Itt megbeszéltünk minden felmerülő kérdést, megosztottuk egymással a felkészülésünket és egy picit jobban megismertük egymást. Igazán klassz, segítőkész és összetartó csapat kovácsolódott össze, a közel egy év alatt. Ezúton is köszönjük Topikám a sok-sok energiádat és idődet! Marossy Geri, a hazai Spartan kapitány, pedig azonnal biztosította a magyar indulókat a személyes jelenlétéről és segítségéről, illetve megszervezte a közös szállásunkat, mindössze 50 méterre a Leonidas szobortól. 

Így kezdődött az én Agogés történetem. 

2025 januárjában kijöttek a részletek az eseményről: 

• Távolság: 116 km
• Szintemelkedés: 5320 méter
• Legmagasabb pont: 2404 méter
• Lehet egyéniben vagy 2-5 fős csapatokban teljesíteni, akik végig együtt maradnak
• Kötelező orvosi papír a tökéletes egészségügyi állapotodról, ami 12 hónapnál nem régebbi
• A férfiaknak minimum 13.5 kilót kell az egész távon magukkal cipelni, míg a hölgyeknek minimum 9 kilót (ezt a rajtkor és a verseny közben a checkpointokon is ellenőrzik majd)
• Nyitó ceremónia a főtéren: 2025.10.31. 16:00
• START, Leonidas sírjától: 2025.11.01. 04:00
• FINISH, Leonidas szobránál: 2025.11.02. 16:00
• Illetve egy pár hétig látható volt egy várható térképes útvonal/vaktérkép, amit később leszedtek (természetesen mi ezt lementettük egyből és próbáltunk tájékozódni rajta)

A megadott paraméterekből tehát kiolvasható volt, hogy 36 óra áll majd rendelkezésünkre, a megadott táv megtételére. 

Ezeknek az információknak a tudatában kezdtük el a felkészülést Csiszivel. Viszonylag egyértelmű volt minden, meg is beszéltük, hogy mi ketten együtt, csapatként fogunk haladni. A napokig tartó alvásmegvonás mellett, egyedül a megjelölt 13 és fél kilós plusz súly volt kérdőjel a fejünkben. A táskának kell mindig ilyen nehéznek lennie? Tehát, ahogy fogy a folyadék és élelem a táskánkból, akkor mi lesz? Vagy majd ezt a megjelölt plusz súlyt, a táskánk súlya felett kell cipelni? Esetleg egy spártai pajzs formájában? Abban maradtunk, hogy felkészülünk minden eshetőségre, bárhogy is lesz. Ezért plusz 16-18 kilós hátizsákokkal végeztük a kültéri túráinkat, edzéseinket. Így amennyiben folyamatosan fogy a kaja, pia, akkor is a megadott súly felett maradunk, nem kell emiatt majd izgulnunk, bizonyos checkpointoknál pedig biztosan tudunk majd folyadékot is tölteni, pótolni. Próbáltunk felkészülni mindenre is, hiszen egy Agogéról volt szó, itt bármilyen meglepetés előfordulhat. 

Az én felkészülésemen nagyon sokat nem kellett változtatni, hiszen életem formájában éreztem magam 2025 tavaszán. Minden hétfőn és szerdán 2 órás funkcionális fitnesz/crossfit edzésem volt. Péntekenként egy 2 órás súlyemelő edzésem, míg kedden és csütörtökönként másfél órás tenisz edzésem volt, amit 1 órás jógák követtek. Hétvégente pedig több órás túrázás/terepfutás és amennyiben az időm engedte, plusz egy jóga. Tehát amin változtatnom kellett, hogy picit specifikusabb edzéseket végeztem, a célnak megfelelően, illetve a hétvégi túrákat elkezdtem plusz súllyal terhelni, ahol hamar eljutottam a plusz 16-18 kilós hátizsákig. Ez nem jelentett óriási kihívást, hiszen a korábbi években is csináltam számtalanszor hasonlót. Ami újdonság volt, hogy elkezdtem folyadék és kalória bevitel nélkül, vagy minimaliziálva a túrákat. Összehasonlíthatatlan kalória nélkül megmászni a hegyeket. Az étkezésemre pedig már sok-sok éve eléggé odafigyelek, de az utolsó hetekben speciális étrendet követtem. Illetve elkezdtem egyre jobban hozzászoktatni magam a hideg vízhez. 

Szeretnék pár külön hétvégi alkalmat kiemelni a felkészülésünkből, amiket szinte mindig közösen végeztünk Csiszivel az elmúlt év folyamán:

• Edzőtábor a Mátrában, ahol egymás után háromszor másztuk meg a Kékest, Mátrafüred központjából indulva, szakadó esőben plusz 16-18 kilóval. 
• Gerecse 50, plusz 16-18 kilóval. 
• Fűrész, egymás után négyszer, plusz 14-16 kilóval. 
• Számtalan Mókus kör és barangolások a Normafa környékén. 

Mondani sem kell, hogy a lehető leggyorsabb tempóban készültünk mindig, ahol tudtunk futottunk, a plusz súly ellenére is, sokszor 3:30-as tempóval futottam lefele. 

Ezúton is köszönöm Csiszikém a közös felkészülést és emlékeket, igazán szép utat tettünk meg. Nem feledkezem meg rólad sem Pöli, aki sokszor velünk tartott. 

Teltek, múltak a hónapok és mi egyre jobb és jobb formában éreztük magunkat. Az időközben megérkező kislányom pedig az alvásmegvonásra is kellőképpen felkészített. 

Majd elérkezett 2025.08.12-e, amikor váratlanul kaptunk egy emailt, ami egy hosszú gear list-et tartalmazott, egy olyan képpel, ahol Agogés trikóban, bekötött szemmel állnak a tengerben az emberek. A lista, amiknek kötelezően nálad kellett lenni, 29 tételt tartalmazott: hátizsák, fejlámpa, elemlámpa, 2 literes flakon, víztisztító/víztisztító tabletta, 30 méter hosszú 550-es paracord, hegymászásra alkalmas karabiner, 4 darab chemlight, telefon, 2 darab filctoll, duct tape, multitool, szemeteszsák, 2.5-5 literes vízálló zsák, nedves törlőkendő, cipő, zokni, fekete póló, fekete nadrág, kabát extrém aktivitáshoz, esőkabát, kesztyű, életmentő fólia, 2×2 méteres ponyva, elsősegély csomag, gyógyszerek (bontatlanok kizárólag, kinyomtatva, hogy mi-mire való), naptej, elektrolitok 60 ÓRÁRA és külön kiemelve, hogy minden ami kalóriát tartalmaz vagy étel, azt TILOS vinni. Kiemelték, hogy az emberi szervezet 3 hetet is kibír élelem nélkül, de 3 napot folyadék nélkül is. Tehát a nyár végére teljesen kezdett eltérni a verseny, az eredetire kiírtaktól. Ezzel nekem nem is volt semmi problémám, hiszen ez egy Agoge, mindenre felkészültnek kell lenni. Aki a kiszámíthatóságot keresi, annak a SPAR Maratonon kell elindulnia vagy egy HYROX versenyen. Ott előre ismered a paramétereket, feladatokat, tudod nagyjából, hogy mennyi ideig fog tartani, hol tudsz frissíteni és még sorolhatnám. Ez számomra nem kihívás, sosem ezt kerestem. Sokkal inkább azt, hogy váratlan helyzeteket kelljen megoldanom extrém körülmények között és a végtelenségig feszegethessem a határaimat. Azokkal a gondolatokkal viszont barátkozni kellett, hogy lehet nem is 36 órás lesz az esemény, hanem 60! Ráadásul kalóriát és kaját sem vihetünk magunkkal… 3 és fél hónapunk maradt a versenyig. 

Időközben teltek, múltak a hónapok, Damira egyre nagyobb lett, kezdtünk belejönni a szülői létbe. Az élet nem csak az edzésekről és a felkészülésről szólt, de ez a poszt most nem erről mesél. 2025.10.10-én váratlanul újabb email-t kaptunk, egy bővített felszerelés listával, plusz egy nagyon hosszú és részletes kérdőívet kellett kitöltenünk. A kötelező listánk bővült 5 darab zárható vízálló tasakkal, egy 30 ml-es zárható tégellyel, egy fém bögrével, egy vízálló notesszal és 15 Euróval készpénzben. Kezdett megtelni a táskánk és kezdett egyre nehezebb lenni… Leírták, hogy a korábban kiírt 13 és fél kilós súllyal nem kell foglalkozni, ezt majd a helyszínen kezelik. Továbbá leírták, hogy a verseny előtti megnyitón alaposan átnézik majd mindenkinek a felszerelését és amennyiben valami hiányzik vagy nem megfelelő, akkor el sem kezdheti az eseményt. Ami még feltűnt az emailben, hogy eltörölték a korábban beharangozott 2025.11.01. 04:00 kezdési időpontot és egy kérdőjelet tettek a helyére, egyedül annyi volt látható, hogy 2025.11.01. A kérdőív pedig olyan kérdéseket tartalmazott többek között, hogy hány darab Hurricane Heat/Agoge/Death Race eseményen voltál korábban, milyen gyorsan futod a 10 km-t, hogyan viselkedsz stressz alatt, mekkora volt a legnagyobb súly, amit cipeltél menetelés közben, mit tennél, ha belassul egy csapattagod, mi a motivációd, mit csinálnál különböző időjárásbeli és sérülések miatti vészhelyzeti esetekben és hasonlók. A kérdőívből egyértelműnek tűnt, hogy kizárólag csapatok lesznek és nem egyéni teljesítők. Valószínűsítettük, hogy a válaszaink és korábbi tapasztalataink alapján leszünk csapatokbabeosztva. Egyre inkább kezdett hasonlítani az esemény a korábbi Agogékhoz, ellentétben a 2024 novemberében meghirdetett meneteléshez képest. Érdekesség, hogy még mindig voltak elérhető helyek az eseményre. Egyre többen léptek vissza, amikor megtudták, hogy ez várhatóan egy valódi, összetett, nulla kalóriás Agoge lesz és nem csak egy “menetelés”. Ennek köszönhetően, nagy örömünkre jöttek sorra az újabb és újabb magyar nevek, akik velünk tartanak Spártába. A hazai és CEU-s Hurricane Heat-ek színe, java a nevezők között volt, egy-két igazi Spartan és Agoge legendával. Itt már sejtettük, hogy nem leszünk 300-an a rajtvonalnál. 

2025.10.30-án, csütörtök hajnalban elérkezett az indulás ideje Athénba. A gépünk hajnali 05:50-kor indult, így sokat nem tudtunk aludni előtte. A hideg Budapestet egy időre magunk mögött hagytuk. Dami első repülése volt 4 hónaposan, így kicsit izgultunk miatta, nem csak a verseny miatt. Ráadásul pont előző napon egy oltást is kapott, de megnyugtattak minket, hogy nem lesz semmi baj, ahogyan eddig sem volt, bátran repülhetünk. Megérkeztünk a reptérre, ahol egyre több volt az ismerős arc, a korábbi hazai és CEU-s Hurricane Heat versenyekről. Gyors köszönések, poggyász feladás, majd azon kaptuk magunkat, hogy mindjárt indul a gép. Dami zseniálisan viselte, átaludta az egész utat, ami nagyjából 2 óra volt. Egyetlen hangot nem adott ki. Ezt elmondhatom a visszaútra is, ahol a felszállás előtt felsírt nagyjából 10 mp-ig, gyorsan le is vert minket az izzadtság, hogy ez kemény 2 óra lesz. Szandra nagyon ügyesen és rutinosan megnyugtatta és onnantól átaludta ismételten az egész utat, egyetlen hangja sem volt. Ezúton is bíztatok mindenkit, hogy bátran repüljön babával, ne féljen tőle. Kint megtaláltuk egymást Fa Norbival, akivel közösen béreltünk kocsit. Norbiról annyit, hogy egy rettentő tapasztalt és világlátott alak, nagyon jókat beszélgettünk vele a kocsiban. Ő volt az egyetlen, rajtunk kívül, aki a november 5-ei, szerdai visszautat választotta. Mindenki más már a versenyt követő hétfőn vagy kedden visszarepült. Norbi intézte a kocsit előzetesen, online és telefonon egyaránt, ahol jelezte feléjük, hogy egy nagyobb méretre lesz szükségünk, mert 4-en leszünk, sok a poggyász, babakocsink is lesz és az egyikőnk egy 4 hónapos kisbaba. Jelezte, hogy kizárólag debit kártya lesz nálunk, mondták, hogy nem probléma. Korábban volt már rossz tapasztalatunk külföldön a debit kártyákkal, így direkt olyan kölcsönzőt kerestünk, ahol elfogadják. Hosszas várakozás után végre megérkezett értünk egy kisbusz, aki nagyjából egy 20 perces út alatt kivitt minket a kölcsönző külső telephelyére, szinte szó szerint a pusztaság közepére. Ahogy besétáltunk Norbi elővette a foglalással kapcsolatos papírokat, majd fizetni akart. Jelezték, hogy itt debit kártyával nem lehet fizetni, sajnálják. Mutogatták a kiragasztott papírt, ahol az állt, hogy kizárólag Athénban és Thesszalonikiben nem fogadja el az irodájuk a debit card-ot. Kérdeztük, hogy most mi a megoldás. Mondták, hogy visszautalják a korábban befizetett pénzt, nem tudnak mit csinálni. Nem hatotta meg őket, hogy van velünk egy 4 hónapos kisbaba. Hosszas várakozás után, amint a kisbuszuk visszaért a telephelyre, újabb utasukkal, megkértük a sofőrt, hogy vigyen vissza minket a reptérre. Visszavitt minket és a reptéren sikerült is sikeresen kocsit bérelnünk egy másik cégtől.  Innen következett egy bő 3 órás vezetés a részemről Spártába. Nem volt zökkenőmentes eddig a nap, de nagyon koncentráltak voltunk, semmi sem zökkenthetett ki minket. A megérkezés után a már megérkezett magyarokkal köszöntöttük egymást és elfoglaltuk a szobánkat a Cecil Hotelben, ahol kizárólag mi magyarok tartózkodtunk. A szállásunk 50 méterre volt található a Leonidas szobortól, ahol majd a versenyünk befutója is lesz. Sétáltunk egyet a környéken, megtekintettük a korábban említett befutó helyszínét és a közvetlen a hotelünk előtt található Spartathlon emlékszobrot, ahol Bogár János, Lubics Szilvia és Maráz Zsuzsanna korábbi magyar győztesek neve is megtalálható volt gravírozva. (A Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny, Athén és Spárta között, amelyet 1983 óta minden évben megrendeznek.) Este pedig következett egy feszültségoldó közös magyar csapatvacsora a helyi Vougas étteremben. Marossy Geri kapitányunk mondott pár szót a versenyről és sok sikert kívánt mindenkinek, továbbá kiemelte, hogy minden 8. induló kishazánkból érkezett és ez mekkora dolog. Összesen nagyjából 30 hazai indulónk volt. Ez azt jelentette, hogy a nagy számok törvénye alapján biztosan lesz majd magyar társ és támasz a csapatodban. 

Elérkezett 2025.10.31-e a REGISZTRÁCIÓ napja. 15 órakor a Leonidas szobornál csináltunk egy nagy magyar csapatfotót, majd innen közösen sétáltunk át a 16 órai regisztráció helyszínére, Spárta főterére. Mindenki beöltözve és táskájával együtt érkezett, hiszen felszerelés ellenőrzés is lesz. Felkészültünk rá, hogy a megnyitó után lehet, hogy már egyből elindítanak minket és nem várják meg a hajnali 4 órát. Itt már láttuk a Spartan sátrakat és 20 darab vonalat felhúzva a tér közepén. Ebből már sejtettük, hogy 20 csapat lesz. Türelmetlenül vártuk a 16 órát. Érdekes volt látni, hogy a nevezők között a magam 33 életévével mennyire fiatalnak számítok. Ránézésre maximum a nevezők 10%-a volt fiatalabb 35 évesnél. A magyar csapatból is tudtommal a 4. legfiatalabb voltam Lara, Dominik és Lacika után. A nevezők zöme 40 és 50 közötti volt, de ránézésre akadtak 60 felettiek is. A kor természetesen csak egy szám és az Ultra versenyeket inkább a 40 fölöttiek dominálják, de ezt azért meglepő volt látni és megtapasztalni. Ez talán számodra is egy motiváció, hogy nem vagy még elkésve sem a mozgásról és a tudatos életről, sem egy jövőbeli Agogéról! Érdekesség, hogy nem volt előzetes regisztráció, senki sem kérte el az okmányainkat, sem a hozott orvosi papírjainkat. (Erre a későbbiekben sem került sor) Pontban 16 órakor beleszólt David Watson, a Spartan Vice President-je, korábbi NAVY SEAL, a mikrofonba és kezdetét vette a ceremónia. Gyorsan beállítottak minket a kihelyezett csíkokon 20 darab, 12 fős sorba. Watson beszélt többek között az eseményről, a biztonsági előírásokról, részletesen ismertette a szabályokat (ezeket lentebb részletezni fogom pontról pontra) és bejelentette, hogy ma éjfélkor, vagyis pár óra múlva 00:00-kor lesz a start, vagyis az indulás, a tőlünk pár utcányira lévő Leonidas sírhelyétől, tehát 23:30-ra legkésőbb legyünk ott. Külön kiemelte a szabályoknál, hogy csapatként kell majd együtt dolgoznunk, ha szeretnénk célba érni és sokszor több csapatnak is össze kell majd fognia, hogy folytathassa a versenyt. Megemlítette, hogy minimum 4, maximum 14 fős csapat lehet egy checkpoint-on az adott egység (unit), ahogy ő hívta. Naívan el is gondolkodtam rajta ebben a pillanatban, hogy kikkel lennék együtt a legszívesebben és egy 6-8 fős csapat lenne a legoptimálisabb. A csapatjáték szépsége, hogy kizárólag checkpoint-on lehet cserét végrehajtani a csapatban, ellenkező esetben azonnali kizárással jár az egész csapat számára, ha valakit hátrahagynak. Kihangsúlyozta, hogy nem az az esemény célja, hogy ne térjen haza senki, ahogy az anno történt a szóvivőn kívül. Maximum 20%-os kiesési rátával számolnak. Belengette, hogy lesz úszás is, ezért nagyon fontos, hogy még világosban leérjen mindenki a tengerpartra, mert sötétben már nem szeretnének senkit sem beengedni a nyílt óceánba. Ebben a pillanatban látszott sokak arcán a pánik, hogy itt majd úszni is kell. Az esemény végének pedig a legkésőbb vasárnap 17:30-as beérkezést mondta, amit többször is kihangsúlyozott. Tehát egy gyors fejszámolás után kiszámolhattuk, hogy az esemény maximum 41 és fél órás lesz. Azzal is tisztában voltunk, hogy ma már valószínűleg nem fogunk aludni, tehát alsóhangon 60 órát lesz ébren, aki teljesíti az Agogét. Utána beszélt még Spárta polgármestere, aki elmondta, hogy mekkora megtiszteltetés ez a városuknak, hogy itt vagyunk és sok sikert kívánt mindannyiunknak. Beszélt még egy történész az ókori spártaiakról, aki kiemelte, hogy a spártaiak sosem hagytak hátra senkit és mindig megvédték egymást, ez tette őket legendássá. Beszélt továbbá Thomas Blanc a pálya megalkotója még pár szót az eseményről, illetve a mentőegységek feje is, aki elmondta, hogy akit kivesznek a versenyből a saját biztonsága érdekében, annak el kell azt a döntést fogadnia. Létrehoztak egy SOS EMERGENCY WhatsApp csoportot, ahova kizárólag SOS helyzetben írjunk (nem tudom, hogy volt-e egyáltalán valahol térerő), ne pedig vízhólyagok miatt. A nem szükséges riasztás 5000€-ba kerül majd az adott csapatnak. Végezetül pedig beszélt a média staff feje, aki elmondta, hogy igazi dokumentumfilmet szeretnének forgatni és a legőszintébb reakciókat, küzdelmeket szeretnék megörökíteni, így ne nézzünk a kamerába, ha meglátjuk őket, ne hülyéskedjünk és ne integessünk. (Egyetlen alkalommal láttam a médiától valakit, a hegycsúcson.) Ezek után következett egy gyors felszerelés ellenőrzés, ahol pár másodperc erejéig mindenki felmutatta a kért felszerelést. Itt végigmentünk mind a 33 tételen. Sokan nagyon tapasztalatlannak és lassúnak tűntek, jól le is szólták őket érte. Látszott, hogy nem Hajnin szocializálódtak. Biztos voltam benne, hogy nem sok HH-n voltak eddig, vagy egyáltalán nem voltak még. Utána Watson úr visszakapta a szót és közölte, hogy 5 perce van mindenkinek megtalálni, hogy melyik csapatba lett beosztva. A tér szélén található Spartan sátor oldalára volt felragasztva 3-3 darab A4-es papírlap a csapatok és csapattagok neveivel. Mondani sem kell, hogy micsoda tömegjelenetek és tolakodás kezdődött a sátor körül. Többen kiabáltuk, hogy fotózzák le a lapokat és azok alapján keressék ki magukat a telefonjuk képernyőjén, ne pedig 300-ból próbálják megtalálni magukat a kiragasztott lapokon. Szerencsére így tett a többség és előbb-utóbb én is odaértem 3 fotó erejéig. Természetesen az utolsó lap legvégén találtam meg magam, mint a HAWK 2, vagyis a SÓLYOM 2 csapat tagja. (Mondtam magamban, hogy nem skorpió, mint a horoszkópom, de a sólyom legalább hasonlít a hátamon lévő nagy főnixre.) Rohantam is a helyemre, a 2. csíkra, ahol pár jövőbeli társam már jelen volt és felsorakozott. Gyorsan bemutatkoztunk és köszöntöttük egymást. Sajnos kiderült, hogy a nagy számok törvénye most nem működött és egyetlen magyar sincs a csapatomban, emiatt kicsit csalódott voltam. A mögöttem álló maláj srác kérdezte, hogy mi a szerepem a csapatban. Nem is értettem a kérdést, nem tudtam mire gondol. Ekkor újra megnyitottam a telefonom és láttam, hogy a nevem mellett az szerepel, hogy LEADER, vagyis én lettem a HAWK 2 csapat vezetője. A kapitányokon kívül még egy Specialist volt feltüntetve minden csapatban, akire azt hittem, hogy orvosi/egészségügyi képesítéssel rendelkező személyek, de kiderült, hogy nem. A mi csapatunk Specialistája nem tudta, hogy miért kapta ezt a megtisztelő titulust. A csapatunkban 11 fő volt feltüntetve, de hiába kiabáltuk a Mark Newman nevet, csak nem érkezett meg. Így a csapatunk 10 főből állt, ahol rajtam kívül volt 2 osztrák srác (Toni és Priko), 2 amerikai (KJ és Moreno), egy kanadai (Mike), egy portugál (Joao), egy maláj (Doc), egy svéd (Charlie) és egy román (Bogdan). Én voltam a csapatunk legfiatalabb tagja a 33 évemmel, a legidősebb tagunk pedig 44 éves volt. A többiek korban szétszórva helyezkedtek el köztünk. Mondhatni, hogy elég sokszínűre sikeredett a csapatunk. Szerencsére mindenki elég jól beszélt a csapatunkban angolul és ránézésre is mindenki tettre késznek tűnt. Összesen 20 darab 10-12 fős csapat alakult ki, ahol én voltam az egyetlen magyar leader. Egészen pontosan 236 név volt feltüntetve a beosztásokban, tehát valóban nem voltunk 300-an, közel sem. Amint eltelt az a pár perc és mindenki megtalálta a saját csapatát, utána kihívták a kapitányokat, hogy gyűjtsük be a hozott fejenként 15€-t a csapatuktól. Össze is gyűjtöttem a 150 Eurót, majd kivittem a kis sátorba, ahol cserébe kaptam egy tarisznyát, illetve egy vízhatatlan tasakba tett A4-es papírkupacot. A sátorra volt 2 darab A4-es QR kód felfüggesztve, amit mondtak, hogy olvassak be. Egyik volt az AGOGE 300 Emergency csoport, ahova SOS helyzetben tudtunk írni, a másik pedig egy Google Drive-ba vezetett, ahol látható volt a pályarajz a tengerig, vagyis a pálya első fele, illetve egy GPX Track, amit később a hotelben sikeresen rátettem az órámra és ez alapján koordináltuk magunkat a versenyen. A biztonság kedvéért több társammal is rárakattam az órájukra. Ebben a kupacban szerepelt 10 db egyforma A4-es nyomtatvány, amiket a checkpointokon kellett leadni. Erre fel kellett írni a csapatunk nevét, a checkpoint számát, az érkezés idejét, minden csapattag nevét és a csapatbeli változásokat. X-szel kellett jelölni a neve mellett, ha valaki nem folytatja a csapatban és O-val az új érkezőt a neve mellett. Egy ilyen checkpoint lapot azonnal le kellett adni, a jelenlévő 10 főmmel és a hiányzó társ neve mellé máris X-et tehettem. Illetve szerepelt még 2 darab laminált 2 oldalas szabálykönyv. Nem sokkal ezután kihívták ismét a kapitányokat és mondták nekünk, hogy zászlót kell készíteni. Én voltam a leggyorsabb, elkaptam egy kisebb és nagyobb anyag darabot, egy zászlórúddal kiegészítve, majd szaladtam is a tér szélére. A srácok pedig hozták addig a festéket és az ecsetet. Így az én csapatom kezdte el elsőként készíteni a saját zászlaját, ami nagyjából másfél nm nagyságú volt. Azt természetesen kihangsúlyozták, hogy Spárta főterére vigyázni kell, nem koszolhatjuk össze festékfoltokkal, így nagyon óvatosan kezdett bele mindenki. Már nem is emlékszem, hogy Joao vagy Doc kezdte el festeni a Sólymunkat a zászlóra, de valami zseniális lett, később több krypteia is megjegyezte, hogy nekünk van a legszebb zászlónk. A zászló szélét gyorskötözőkkel rögzítettük. Ezért is jó, ha nem csak a kötelező felszerelések vannak nálad egy Agogén, hanem egyéb praktikus és nem túl nehéz dolgok is. Ahogy elkészült, büszkén álltunk be az elsők között a sorba a zászlónkkal. Engem egy gyors kitérőre hívott egy önkéntes, megkaptam a sátornál a 10 darab Agogés fekete trikót és leszámoltatták, hogy hány érme van a tarisznyámban. Összesen 12 darab érménk volt, 11 darab kisebb és egy darab nagyobb, ami 2-őt ért. Tehát 13 egységnyi érménk volt. Innentől az én felelősségem volt vigyázni a kapott checkpoint lapokra és a tarisznyára is. Elhagyásuk az egész csapat kiesését jelentette volna, így volt rajtam egy pici apró nyomás, de én szeretem ezeket a helyzeteket. Ezen a ponton Watson úr a mikrofonjába szólva meg is dicsérte a Hawk1 és Hawk2 csapatát, hogy mindenben mi vagyunk a leggyorsabbak. Amint elkészült mindenki a zászlajával, szépen kirajzolódott a 20 sor, élükön a magasba tartott zászlókkal. Kezdett besötétedni és már elmúlt 18 óra. Mindjárt kezdünk, lassan éjfél. Vajon még hazamegyünk-e előtte? Ezen a ponton egyszer csak számtalan papírdobozra lettem figyelmes, ami tőlünk elég messze volt megtalálható. Itt kezdődött a káosz. Bemondták, hogy megérkezett az élelem ellátmány. Itt mindannyian meglepődtünk. Mégsem 0 kalória mellett fogunk, ezernyi, tízezernyi kalóriát égetni? Picit fellélegeztünk, bár még nem tudtuk egészen pontosan mit is rejtenek a dobozok. Mintha egy nagyon elmaradott és mélyszegény településre ledobtak volna pár csomag élelmet egy repülőről. Legalább 50 ember megrohamozta és mindenki vitt, amit tudott. Én minden csomagból kivettem 1 darabot, amit láttam. Kezdetben ez 1 darab kenyér, 1 darab méz és 1 vajnak tűnő doboz volt. Teljes lett a fejetlenség, mert ahogy egyre több doboz került kibontásra, láttuk, hogy kenyérből számtalan van, így biztos nem egy darabot kapunk csapatonként. Egy fiatalabb hölgy elkezdett kiabálni az egyik csapatból, hogy mindenki vigye vissza, amit eddig elvitt. Ez egy remek gondolat volt, vissza is vitte mindenki szorgosan, amit eddig begyűjtött. Ekkor mi kapitányok elkezdtük leszámolni, hogy miből mennyi van és igazságosan szétosztottuk a csapatok között. Előkészített a csapatom egy nagy szemeteszsákot és abba kezdtük ömleszteni a kapott ételeket. Így jutott mindenkinek fejenként 1 darab kenyér, csapatonként 3 darab nagyjából 700 grammos méz (egy bontatlanul a táskámban maradt és itthon lemértem kíváncsiságból), csapatonként 2 csomag hosszú, száraz menta szerűség, amit nem tudtunk pontosan, hogy micsoda, de mentának vagy oregánónak gondoltuk. Csapatonként 3 darab vajas doboz, ami kecskesajtot tartalmazott, fejenként nagyjából 50 darab füge és végül 2 csapatonként 1 kiló só, amit elfeleztünk a szomszédos csapattal, így fél kiló sónk is volt már. Nem megfeledkezve, 3 csapatonként jutott egy 5 literes hordó olívaolaj, amit a mi csapatunk szépen kimért fejenként a 30 ml-es flaskájába. Többet nem vittünk magunkkal. A szervezők elköszöntek tőlünk és mondták, hogy hamarosan látjuk egymást. Ezzel egyidőben kiszórtak a földre 3 nagy A3-mas térképet és 3 darab jelölő szalagot, amikre gyorsan és sikeresen lecsaptam, így mindegyikből jutott 1-1 darab a csapatom számára. Előnyben érezhettük magunkat a többi csapattal szemben egy pillanatig, ám később kiderült, a térkép megegyezett a Drive-ba feltöltöttel, így sok hasznát nem vettük és a szalagnak sem. Egyiket sem használtuk a verseny ideje alatt. Ezek után már csak azt kellett kitalálnunk, hogy a teljesen tömött és amúgy sem könnyű táskáinkba, hogyan fogunk ennyi plusz mindent beleszorítani. Csapatként szépen leosztottuk, hogy ki-mit tud elrakni és máris sikeresen vettük az első akadályokat, egy csapatként. Végezetül félrehívtam a csapatom és mondtam pár motivációs gondolatot a srácoknak, próbáltam minél hamarabb igazi csapatot kovácsolni belőlünk. Megbeszéltük, hogy este 23 órakor, nagyjából 3 és fél óra múlva találkozunk azon a főtéren, ahol most is állunk és innen együttesen, egy csapatként sétálunk át Leonidas sírjához, ahonnan indul majd a menet éjfélkor. Végezetül 3 hangos AROOO kiáltással búcsúztattuk egymást, lángoló és tettre kész tekintetekkel. 

SZABÁLYOK

⸻

1. PÁLYAFEGYELEM

Egyetlen spártai sem távolodhat el 200 méternél jobban a kijelölt útvonaltól.

Megszegés = az egész egység kizárása

⸻

2. KÖTELEZŐ FELSZERELÉS

Minden spártai köteles a számára előírt felszerelést mindenkor magánál tartani az egységen belül.

Megszegés = az egyén kizárása

⸻

3. ZÁSZLÓFÉGYELEM

Az egység zászlaját mindig ki kell tűzni és láthatóvá kell tenni.

Megszegés = az egész egység kizárása

⸻

4. EGYSÉG TÁVOLSÁG 

Az egység tagjai között mindig legfeljebb 20 méter távolság lehet.

Megszegés = az egész egység kizárása

⸻

5. EGYSÉGLÉTSZÁM – MINIMUM ÉS MAXIMUM

Egy egység nem állhat 14 főnél több, és 4 főnél kevesebb tagból.

Megszegés = az egész egység kizárása

⸻

6. EGYSÉG ELHAGYÁSI PROTOKOLL

Egyetlen spártai sem hagyhatja el (és nem is zárható ki) az egységét, kivéve a kijelölt ellenőrzőpontokon.

Megszegés = az egész egység kizárása

⸻

7. EGYSÉGCSERE PROTOKOLL

Egy spártai csak az ellenőrzőponton hagyhatja el az egységét, hogy egy másik egységhez csatlakozzon.

Ha az új egység még nincs jelen az adott ellenőrzőponton, a spártainak meg kell várnia őket.

Az új egység dönthet a befogadásról vagy elutasításról.

Megszegés = az egyén kizárása

⸻

8. ÉLELMEZÉSI FEGYELEM

Külső élelmiszer vagy nem engedélyezett adagok szállítása vagy fogyasztása tilos.

Megszegés = az egyén kizárása.

⸻

9. HIGIÉNIAI FEGYELEM

Minden emberi ürüléket legalább 20 méterre az útvonaltól el kell ásni és el kell rejteni.

Megszegés = az egyén kizárása.

⸻

10. SPOT KÉSZÜLÉK ELSZÁMOLTATHATÓSÁG

Az első 3 egységnek és az utolsó 3 egységnek mindig magánál kell tartania a SPOT GPS nyomkövető készülékeket.

Ha az egységek sorrendje megváltozik, a készüléket az új első 3 és hátsó 3 egységnek kell átadni.

• SPOT készülék hiánya = az egység 2 órás visszatartása a következő ellenőrző pontnál

• Elveszett vagy megrongálódott SPOT = 175 eurós csere díj

• Téves SOS-aktiválás = 5000 eurós büntetés

⸻

11. VÁMSOROMPÓK

Bizonyos ellenőrzőpontok és más táborok „vámsorompóként” vannak kijelölve.

Egy „adó” (illeték) kerül kivetésre az egységre, vagy akár az egész seregre, hogy áthaladhassanak.

Semmilyen körülmények között nem haladhattok át a vámsorompón anélkül, hogy az adót teljes egészében megfizetnétek.

Megszegés = az egész egység kizárása             

22:55, megérkezek elsőként a térre a csapatunkból. Az időjárás előrejelzés napról napra változott, hegyi körülményeknek megfelelően, de az utolsó pillanatban szombatra és vasárnapra is erős esőt jósolt. Ez nem volt túl bíztató hír a számunkra, aki már túrázott vagy futott, saras, emelkedős területeken, az tudja, hogy miről beszélek, az időjárás mennyire megnehezítheti és belassíthatja a tervezett tempót. Ám egyelőre kifogástalan idő volt és ez pozitivitásra adott okot. Nagyjából 3 órám volt a találkozót megelőzően a szálláson, amit 2 óra pihenéssel és 1 óra készülődéssel, a táska átnézésével töltöttem. Megnéztem, hogy az órám és telefonom maxon van e, rátettem az útvonalat az órámra, próbáltam értelmezni es memorizálni a kapott térképet. Benyomtam még egy jó nagy adag, paradicsomos tésztát, amit előrelátóan az ebédnél vásároltunk vacsorára. Utána hiába volt még 2 órám az indulásig és Dami is hagyott pihenni, én csak forgolódtam és járt az agyam, dolgozott az adrenalin. Nem tudtam egyetlen percet sem aludni, ennek nem örültem, de frissnek éreztem magam. Máris csörgött az ébresztőm, mintha csak percek teltek volna el. Gyors hideg vizes zuhany, bekenni magam itt-ott, rövid masszázspisztolyozás, majd öltözés. Végezetül lemértem utoljára a hátizsákom, ami több, mint 14 kilót mutatott a kapott extra cuccokkal! Egy ölelés Szandrával és Damival, majd indulás! A kapitányság adta plusz motiváció és felelősség, extra energiákkal töltött fel. Tudtam, hogy az egész esemény ideje alatt példát kell mutatnom, nincs helye fáradtságnak, megingásnak és gyengeségnek sem. Mivel egyetlen magyar kapitány voltam az egész versenyen, ezért tudtam, hogy az országomat is képviselem és annak pozitív megítéléséért is küzdök. Na de vissza a főtérre. Szép lassan, egymás után megérkeztek a srácok, megvártam, amíg mindenki megérkezik és teljes lesz a legénységünk. Megköszöntem nekik a pontos érkezést és bemutattam magamat pár mondatban. Kihangsúlyoztam, hogy papíron én vagyok a vezetőjük, de egy vagyok közülük. Elmondtam nekik, hogy készítettem egy tervet, amit szeretném, ha az egész eseményen betartanánk. 

⸻

1. Mindig a következő lépésre, célra, kilométerre fókuszálunk, nem pedig a célvonalra. 

⸻

2. Az esemény 41 és fél órás lesz, nem érdekel, hogy állunk az első 10 vagy 20 óra után. Ez nem egy sprint, ez szó szerint egy ultra maraton lesz. Egyedül az érdekel, hogy a végén célba érjünk egytől egyig, egy csapatként. 

⸻

3. Minden órában megállunk 2 perc pihenőre, attól függetlenül, hogy szükségünk van-e rá. Itt tetszés szerint bevesszük a sótablettákat, frissítünk és mindenki könnyíthet magán. Ezen kívül kizárólag a checkpointok-on állunk meg.

⸻

4. A zászlót mindig az első ember viszi és 15 percenként folyamatosan cserélünk. Ezzel is igyekeztem frissen és éberen tartani a csapatot. 

⸻             

5. Amikor lehet, kettesével menetelünk egymás mellett, 5 sorban, amikor erre nincs lehetőség, akkor egyesével egymás mögött. 

⸻             

6. Viccesen megjegyeztem, hogy amennyiben valaki szeretné feladni a versenyt, vagy kiszállni a csapatunkból, előtte meg kell küzdenie velem. 

Végezetül pedig pár motivációs gondolat után azzal zártam, hogy amennyiben egyetlen csapat fogja befejezni ezt a versenyt, akkor MI LESZÜNK azok. (Részben igazam is lett, mint utólag kiderült.) 

A beharangozott 23:30 előtt pár perccel megérkeztünk Leonidas sírhelyéhez, ahol már legalább 10-15 csapat fel volt sorakozva a zászlaikkal az élén. Komfortos 10-15 fok lehetett, ennek ellenére mindenki nagyon be volt öltözve. Gyorsan beállítottak minket is a helyünkre, ahol egyből elkértek ismét egy checkpoint lapot tőlem, ahová beírhattam a csapattagok neveit és azt, hogy a regisztrációhoz képest nem történt változás a csapatomban, mind a 10-en jelen voltunk. Közben megérkezett a következő csapat is mellénk, Topival a soraiban, aki megkocogtatta a vállam és mondta, hogy egy igazi legenda is a csapatomban van, ha elakadok bármiben, tőle kérjek segítséget. Kiderült, hogy ő az egyetlen európai Death Race teljesítő, majd később kiderült, hogy egyben győztes, Toni Kothmiller is a csapatomban van. Eddig is nagyon magabiztos voltam és hittem a csapatomban, de most már pláne. Látva Tonit, aki halál nyugodt volt és szerényen a sorunk legvégén álldogált némán. Teljesen sötét volt már, közeledtünk az éjfélhez. Eltörtük a chemlight-okat a táskáinkon és csak úgy úsztunk a zöld-kék-sárga-piros chemlight-ok tengerében innentől. Váratlanul megérkezett Szandra és Dami is, ezzel igazán megleptek, majd 1-2 utolsó bíztató mondatot felém kiabált, ami igazan jól esett. Teltek, múltak a percek, majd megérkezett az összes csapat és mindenki a helyére állt. Az egyik krypteia fel-le sétálgatott előttünk és kiabálta hangosan, hogy csak egyetlen fejet szeretne látni mindenkinek a sorában, tehát pontosan mindenki a vezetője vonalában helyezkedjen el. Amint megelégedett a sorok pontosságával, a kapitányokat megkérték, hogy egyet lépjenek előre, míg mögöttük az egész csapatuk térdeljen le. Balról, jobbra haladva külön egységenként, a vezető számolása után hangosan, együttesen a csapat kiabálta a csapata nevét. Rám került a sor, kiabáltam is, hogy 1-2-3, amire jött a hangos és magabiztos HAWK 2 válasz. Ezt még eljátszottuk pár körben, csak úgy zengett Leonidas sírhelyének környéke. Amint már csak másodpercek voltak hátra éjfélig, Watson visszavette a szót és hangosan, pontban éjfélkor elkiáltotta magát, hogy:

READY! MARCH!

00:00. Egy pillanatra mindenki ledermedt és gondolkodott, hogy merre is induljon, hiszen számos utca volt előttünk. Figyelve az órám és annak jelzéseit, elindultam a tőlünk legtávolabbi utca irányába, ahol igazi tumultus kezdett kialakulni, hiszen egy szűk utcába érkeztünk és a járdán masíroztunk egymás mögött. Szerencsére az első méterekben elég sok csapatot sikerült megelőznünk, magabiztos megindulásunknak köszönhetően, annak ellenére, hogy szinte a legtávolabbról indultunk. Az első utunk Leonidas szobrához vezetett, ami nagyjából 500 méterre volt az indulásunk helyszínétől. Én kabalából nem érintettem meg a lábát, úgy voltam vele, hogy majd megfáradtan a visszaérkezéskor. Itt megkerülve a szobrot minden páros és páratlan csapatot az utca jobb és bal oldalára osztottak be. Emlékeim szerint mi a 3. helyen haladtunk és az utca bal oldalára osztottak be minket, ahol követtük az első csapatot. A főúton haladtunk kezdetben, igazi látványosság voltunk a sok étterem és pub előtt elhaladva. Sokak számára, akik nem hallottak az eseményünkről, biztosan félelmetes látványt nyújtott a fekete hadseregünk, katonai kiegészítőkkel, nagy hátizsákokkal, zászlókkal a kezünkben. A menet már nagyjából egy-másfél kilométert megtett, amikor egy nagy körforgalomhoz értünk, ahol jobbra kanyarodtunk. Innentől nagyjából egybeolvadtak a csapatok és egymás mögött haladtunk. Beértünk egy apró, sötét utcába, ahol hirtelen megállt a menet eleje. Máris eltévedtünk? Itt megfordult a fejemben, hogy hiába van rajta az óráinkon a GPX track, néha nehéz beazonosítani, hogy merre is kell menni, pláne, ha több utca/útvonal is halad egymás közelében. Néhányan már azt nézték, hogyan lehetne bemászni a mellettünk lévő házak udvaraira és azon átvágni. Ezt a lehetőséget kizártuk, hogy biztosan nem a házak udvarain vezet az utunk a Taygetos felé. Végül pár perc tanakodás után kiderült, hogy jó helyen vagyunk, így folytattuk utunkat egyenesen. Szép lassan szakadoztak a csapatok egymástól, mi továbbra is az élbolyban haladtunk. Az első km-ek azzal teltek, hogy igyekeztem minden csapattagommal pár szót váltani, kifaggatni őket a sportolói múltjukról, tapasztalataikról, ezzel is leszűrve az erősségeiket. Majd 15 percenként elkiabáltam magam, hogy csere! Zökkenőmentesen ment, kértem, hogy jegyezzék meg a sorrendet, hogy ki, ki után következik a zászlóval. Majd ütött az óra, vagyis máris elrepült az első óránk és következett az első megállónk. Egy sík területen, egy gyümölcsös közepén voltunk, közeledve a Taygetos lábához. Ezen a ponton sok csapat lehagyott minket, akik zöméből áradt a rutintalanság és zihálva, izzadva elhaladtak mellettünk, mintha ez egy Spartan Sprint lenne és máris közeledne a verseny vége. A megállónk után nem sokkal, nagyjából 5 és fél km és 75 percnyi menetelés után megérkeztünk a Taygetos lábához, ahol hosszú és szűk cikk-cakkban vezetett fel az utunk. Itt kizárólag egymás mögött tudtunk haladni, előzésre esély sem volt. Nagyon lassú tempóban haladtunk, utólag sajnáltam, hogy megálltunk és ennyi lassú csapat lehagyott minket, akik km-eken feltartottak minket és értékes időt veszítettünk miattuk. Ennek ellenére büszke voltam magamra, hogy tartottuk magunkat a tervhez, hiszen egy nagyon hosszú versenyről volt szó és nagyon hosszú út állt még előttünk a célig. Az első 10 órára tényleg bemelegítésnek tekintettem, aminek nincs túl nagy jelentősége. Ahogy kiértünk a cikk-cakkos útszakaszról és élesen elkezdett felfelé vezetni az utunk, megdöbbenve láttam, hogy az út szélén sokan a térdükön támaszkodnak, ömlik róluk az izzadtság és alig kapnak levegőt. Nem is értettem, hogy ezek az emberek mit gondoltak, amikor beneveztek és sajnáltam azokat a társaikat, akik miattuk nem tudtak haladni és folyamatos megállásra kényszerültek. Hálás voltam, hogy mennyire jó csapatba kerültem és tudunk haladni. Nem a leggyorsabb tempónkban haladtunk szándékosan, tartalékoltunk. Ennek ellenére egy kellemes iramban haladtunk, megállás és nyafogás nélkül. Nagyjából 2 és fél órája meneteltünk már, amikor megláttunk egy házat és egy vízvételi lehetőséget. Több csapat tanyázott már itt, gondoltuk, hogy ez az első checkpoint. Gyorsan kiderült, hogy nem, nem is időztünj itt sokáig és folytattuk az utunkat. Mivel vizünk alig fogyott, így a töltéssel sem kellett bajlódnunk. Kezdtünk egész magasra érni és gyönyörű kilátás tárult elénk Spárta fényeivel. Utána egy picit elbizonytalanodtunk, hogy merre is tovább. Át a patakon, vagy élesen fel. Az órám a patak felé mutatott, de a többség a fölfelét javasolta. Hallgattam rájuk, de kiderült, hogy ők tévedtek, ezért irány vissza és lefelé, majd át a patakon. Nem sokkal ezt követően el is érkeztünk egy pici faluba, ANAVRITI OUTBOUND-hoz, az első checkpointunkhoz. Láttam, hogy van több vízvételi forrás, mondtam a srácoknak, hogy nyugodtan egyenek, pihenjenek picit és töltekezzenek fel, amíg én intézem a kötelességeim. Gyorsan megtaláltam az illetékes krypteiát, aki egy kocsi motorháztetőjén támaszkodott 2 másik versenyzővel és pár papírral. Gyorsan kezdtem is kitölteni a kapott checkpointos lapot. Felírtam az egységünk nevét, a checkpoint nevét, az érkezési időt, és a csapatom tagjainak neveit. Nem volt semmiféle változás, továbbra is 10-en voltunk változatlanul, már majdnem fejből tudtam a csapattagok neveit. Miután végeztem a kitöltéssel, elkértek 8 darab érmét a 13-ból, vám gyanánt, hogy folytathassuk utunkat. Elköszönéskor pedig mondták, hogy jobb felülre írjam rá a lapunkra, hogy 8, amit ezután bekarikáztak. Gondoltam, hogy ez a 8 érmét takarja, amit elkértek tőlem. Később kiderült, hogy nem. Itt az órám alapján felírtam a telefonom jegyzetébe, hogy mióta jövünk, mekkora távolságot tettünk meg eddig, mennyi szintkülönbséggel. Az órám 3 óra 10 percet mutatott, 12.9 km-nyi távolsággal és 682 méter szintkülönbséggel. A szintemelkedésen meglepődtem és azon is, hogy máris elrepült, több mint 3 óra. Miután az első 5.5 km teljesen sík volt, így könnyű volt kiszámolnom, hogy 7.4 km alatt másztunk meg 682 méter szintkülönbséget. Ez közel 100 méter szintemelkedés km-enként, ami igazán szép teljesítmény és jól mutatja, hogy mennyire bekezdett a pálya és az Agogénk, annak ellenére, hogy nem tűnt eddig túl nehéznek. Visszatérve a srácokhoz láttam, hogy ők már kész is vannak és felőlük indulhatunk is. Itt megjegyeztem nekik viccesen, hogy remélem nem ettek túl sokat, mert csak 5 érménk maradt és miután teljesen kifogyunk az érmékből, lehet, hogy majd a kajáinkkal kell adóznunk a következő állomásokon. Én még egyetlen kortyot nem ittam és egyetlen falatot nem ettem. Gyorsan megettem 2 darab fügét, majd a srácok a kezembe nyomtak egy falat mézbe tunkolt kenyeret. Itt elhatároztam, hogy a zsebembe nyomok pár darab fügét és legalább 1 darabot megeszem majd óránként. Ehhez tartottam is magam végig innentől. Picit rátöltöttem a flaskámra, majd indultunk is tovább. Itt megtapasztaltam a kapitánysággal járó hátrányt, és azt, hogy nekem minden checkpoint-on nagyjából negyed annyi pihenőm lesz, mint a társaimnak. Úgy fogtam fel, hogy nem véletlenül én vagyok a kapitány és én beérem ennyi pihenővel is, példát kell mutatnom. 

Utunk a 2. checkpointig, ami a START ILIAS névre hallgatott. Nem véletlenül ezt a nevet kapta, hiszen innen kezdődött az igazi csúcstámadás, de eddig még el kellett jutnunk, és nem volt minden zökkenőmentes. Időközben részletesen kifaggattam a társaim a legnagyobb teljesítményeikről. Toni volt a legnagyobb név a csapatunkban a korábbi Death Race győzelmével, amit még az Agogénél is előrébb sorolnak. A Death Race minden évben kétszer, Joe De Sena farmján, Vermontban kerül megrendezésre, egy téli és nyári változatban. 72 órás, igazi mentális küzdelem, aminek a mottója -> YOU MAY DIE. Emellett Toninak annyi hihetetlen teljesítménye és eredménye van, hogy felsorolni is nehéz. Amit külön kiemelt, az a 140 km-es World’s Toughest Mudder versenye volt. Ez egy 140 km-es OCR verseny. Tehát 140 km futás, számtalan akadállyal. Amiről könnyű volt felismerni, hogy a bal kezén egy piros-fehér feliratú csapatkapitányi karszalagot viselt, ami a saját OCR csapatának nevével volt fémjelezve. Ott volt még nekünk Joao, a portugál Spartan válogatott kiválósága, aki az idei évben szintén közel járt a Death Race győzelemhez, de végül 60+ óra után feladásra kényszerült egy sérülés miatt. Vele volt a legjobb és legközelebbi kapcsolatom a verseny alatt, már az első pillanattól. Kiderült, hogy ő is 20 éven keresztül focizott és egészen az U19-es portugál válogatottságig vitte, ahol együtt játszott többek között Mario Rui-val, aki sok-sok éven át a Napoli oszlopos tagja volt. Velem ellentétben, ő egy alacsony, szélvészgyors cselgép volt. Joao egyéb teljesítményeit is lehetetlen lenne felsorolni, kevés nála aktívabb ember létezik az egész földön. Ott volt nekünk még Doc, azaz Suffian, maláj Spartan nagykövet, aki fiatal kora ellenére az egyik legnagyobb magánklinikával rendelkezik hazájában. Bogdan, aki szinte minden Hurricane Heat versenyen ott volt a korábbi években, látásból már ismertük egymást régről. Mike, a csapatunk legidősebb tagja, több mint 100 Spartan versenyen vett már részt. Priko legnagyobb teljesítménye egy Cryfecta volt, azaz amikor egy hétvégén megcsinálsz egy 24, 12 és 4 órás HH-t is. Kimondani is fárasztó ugye? Charlie is ezzel büszkélkedett, de ő még egy Superrel is kiegészítette egy hétvégén belül. A két amerikai srác KJ és Moreno pedig szintén rendelkezett 24 órás HH-val, IronMan teljesítéssel és számtalan terep ultrával. Ezek tudatában biztos voltam benne, hogy a saját 28 éves sportolói karrieremmel kiegészítve, nekem van a legerősebb és legtapasztaltabb csapatom az egész mezőnyben (ezt utólag is így gondolom) és ez egyre jobban kirajzolódik majd, ahogy megyünk bele a versenybe. A következő órák még teljes sötétben és fejlámpa világított gyönyörű, erdei utakon vezettek felfele. Itt még viszonylag együtt voltunk 3-4 csapattal, amikor valaki megállt egy rövid pihenőre, szinte biztosan megelőzte őt egy másik csapat. Ezeknél az előzéseknél természetesen mindig megkaptuk gúnyosan, hogy “hawk-tuah”, utalva a csapatunk nevére. A kifejezésről biztosan sokak eszébe jut egy szőke hölgy. Szerencsére nem kellett már sokáig más csapatokat hallgatni, egy idő után kezdett unalmas lenni. Nagyjából 5 óráig folyamatosan előzgettük egymást Csiszi csapatával, egymás pihenőinél. Náluk 4 magyar is volt, Lara, Csiszi, Norbi és Peti személyében. Jó volt hallani a magyar hangokat időközönként. Ekkor láttam a csapatukat utoljára a versenyen. Reggeli fél6 környékén kezdett világosodni, aminek nagyon megörültünk és új energiákat adott mindenkinek. Ám nem sokkal később egyszerre jött kettő probléma is. Elkezdett esni az eső, ahogyan az várható is volt. Innentől nagyjából 6 órán keresztül, délig, esett is megállás nélkül, egyre csak erősebben. Ez természetesen nem könnyítette meg a hegyre felfelé vezető utunkat és a táskáink sem lettek könnyebbek tőle. A másik probléma az volt, hogy az egyik társunknak (szándékosan nem nevezem nevén, hiszen nem az a célom, hogy rossz színben tüntessem fel) “elszállt” a térde, hirtelen a földre is rogyott. Pár perc pihenőt követően készítettünk neki fából egy botot, majd annak a segítségével elkezdett botorkálni. Legelőre küldtük, így onnantól az ő tempójában haladtunk tovább. Ez volt az a pont a versenyen, amíg úgy gondolom, hogy megfelelő tempóban mentünk. Mehettünk volna gyorsabban eddig is, de mivel 41 és fél órával számoltunk, ez egy bölcs tempónak tűnt. A táskáját pedig onnantól párosával vittük, 15 percenkénti cserével. Természetesen Murphy törvényei szerint, neki volt a legnagyobb táskája. Onnantól kezdve másfél órán keresztül vittük a táskáját, majd a 2. checkpoint előtti 15 percre visszakérte a táskáját. Vélhetően azért, hogy megnézze tudja-e folytatni a versenyt és az utazást velünk, a csapatával, bajtársaival. 7 óra 50 perc elteltével (a starthoz viszonyítva), a szakadó esőben meg is érkeztünk, a 2. checkpointra, a START ILIAS-ra. Itt már a pár darab önkéntes mellett volt 3-4 mentős is, akik slagból engedtek vizet a fáradt vándoroknak. Mondták is, hogy milyen frissnek tűnünk, mért nem haladunk gyorsabban, alig van valamivel előttünk a többi csapat. Viccesen megjegyeztem, hogy az első 10 óra csak a WARM UP, vagyis a bemelegítés. Volt egy kis fedett zug is, ahol kitölthettem a hozott jelenléti ívet. A sérült csapattagunknál kétszer is rákérdeztem, hogy folytatja-e velünk a harcot és határozottan jelezte, hogy rendben van és esze ágában sincs kiszállni a csapatunkból. Tehát a változatlan kezdő 10-est ismételten felírtam. Érdekesség, hogy itt nem kellett vámot fizetnünk, maradt 5 érménk továbbra is. Az önkéntes jelezte, hogy írjam rá jobb felülre, hogy 6, majd bekarikázta. Kérdeztem, hogy ez micsoda, mondta, hogy a helyezésünk. Ez nagyon bíztató volt, hiszen a 2 előttünk lévő csapat is még ott volt az ellenőrző ponton, akik nem sokkal előttünk indultak tovább. Ekkor tudatosult bennem, hogy az előző checkpoint-on “csak” a 8. helyen voltunk. Mondtam is a srácoknak, ha így folytatjuk, akkor a nap végére mi leszünk legelől. Eddig összesen 25.9 km-t tettünk meg és 1722 méter szintemelkedést. Tehát a második szakasz 4 óra 40 percünkbe telt. Megtettünk 13 km-t kereken és 1040 méternyi szintemelkedést. Ismételten közel 100 métert felfelé kilométerenként. 

Következett a CSÚCSTÁMADÁS! Vagyis a Profitis Ilias Summit Side Mission. A Taygetos-hegységben található Profitis Ilias 2405 méteres magasságával a Peloponnészosz legmagasabb hegye. Utunk meredeken kezdett felfelé tartani. Mondanám, hogy itt már világos volt, de annyira szakadt az eső, hogy továbbra is inkább szürkületben volt részünk. Úgy tűnt a sérült társunk többé-kevésbé rendben van és tudunk haladni, viszont egy másik társunk egyre nehezebben kezdett mozogni és nagyjából 50 méterenként meg kellett állnunk pihenni miatta. Úgy tűnt elkészült az erejével. Csapatot se előttünk, se mögöttünk nem láttunk, amíg a szemünk ellátott. Tehát elég stabilan tartottuk a nehézségek ellenére is a 6. helyezésünket. Próbáltuk figyelni a csúcsot, hogy vajon mennyi szintet kell még megtennünk, de az eső egyre inkább viharba és ködbe csapott át, így se a csúcsban, se a kilátásban nem tudtunk gyönyörködni. Azt tudni kell rólam, hogy a 189 centis magasságom és 95 kg körüli testsúlyom ellenére a meredek fölfeléket és lefeléket kedvelem a legjobban, ezek a technikás terepek a kedvenceim. Legszívesebben menetelnék felfelé a leggyorsabb tempómban, és sprintben futnék le a hegycsúcsról, kövekről kövekre ugrálva. Erre sajnos nem adódott lehetőség, hiszen a szabály az szabály, nem távolodhattunk el jobban egymástól 20 méternél. A cikk-cakkos kopárságban, a csúcshoz közeledve, annyira lehűlt a levegő és felerősödött a vihar, hogy alig tudtuk már a zászlónkat megtartani és egyre jobban kezdtünk fázni, hiszen lassan mindenünk átázott már és csavarni lehetett volna a ruhánkból az esőt. Nem segített ebben, hogy már lassan minden lépésnél meg kellett állnunk a lelassult társunk miatt. Előre küldtük, majd szó szerint feltámogattuk és fellökdöstük a hegycsúcsig. Az utolsó 100 méter rettentő nehéz és sziklás terep volt, itt már mindenkinek mászni kellett és négykézláb haladni. Ezekben a nehéz pillanatokban végig a Warrior Ethos járt a fejemben, ahol az utolsó sort többször is elismételtem egymás után. 

I WILL ALWAYS PLACE THE MISSION FIRST

I WILL NEVER ACCEPT DEFEAT

I WILL NEVER QUIT

I WILL NEVER LEAVE A FALLEN COMRADE

Sosem hagyok hátra egy elesett bajtársat! 

Végül 10 óra 25 percre értünk fel a csúcsra, ahol a krypteia és a videós srác mellett, 0 fok körüli hőmérséklet, szakadó havas eső és 100 km/h óra feletti szél fogadott minket. A csúcson szó szerint tombolt a vihar, remegtünk a hidegtől. A csúcson lévő harangos menedékházba megpróbáltunk bejutni átöltözni, de mondták, hogy szó sem lehet róla. Fizessük meg az adót és minél hamarabb jussunk le és egyben ki a viharból. 5 érmét kellett vám gyanánt fizetnünk, tehát minden maradék pénzünket odaadtam. Megpróbáltam ezúttal alkudni, de nem jártam sikerrel, üres lett a tarisznyánk. Cserébe csináltak rólunk egy klassz csapatfotót és megjegyezték, hogy nagyon jól állunk, így tovább. (Ez az egy csapatkép készült rólunk a verseny közben.) Összesen eddig 31.1 km-t és 2405 méter szintemelkedést tettünk meg. Tehát ez a szakasz 5.2 km hosszú volt, ami 683 méter szintemelkedést tartalmazott és összesen 2 óra 35 percre volt szükségünk hozzá. Ez már átlagban kilométerenként, több mint 130 méter szintemelkedést tartalmazott, tehát szintet léptünk rendesen. Továbbra is a 6. helyen tanyáztunk. 

(Csapatom, vagyis a HAWK 2, balról-jobbra: én, Joao, Charlie, Priko, KJ, Toni, Mike, Doc, Moreno, Bogdan)

IRÁNY LE A HEGYRŐL, MINÉL GYORSABBAN! 

Innentől kezdődött a rémálom. 

Azzal kezdte a krypteia a tanácsait, hogy a kapott GPX track itt nem a legpontosabb, ne az óránkat kövessük. Annyi útbaigazítást kaptunk, hogy a mutatott irányba ereszkedjünk le nagyjából 500 métert, majd ott látni fogunk egy fehér jelölést az egyik kő alatt. 500 méter múlva? Lehet, hogy majd egy órán keresztül rossz irányba megyünk feleslegesen? Itt 500 méter nem pár percnek felel meg. Nagyjából 10 méterig láttunk el. Elég érdekesen hangzik, pláne, hogy ilyen időjárási körülmények között hogyan is maradt volna ott a korábban kirakott szalag. De hát szeretjük a kihívásokat, menjünk minél gyorsabban, különben itt fogunk megfagyni. Joao-val és Bogdan-nal elindultunk, mint a dinamit, de a többieknek rettentő gyors volt a tempónk és nem voltak ennyire bátrak lefele. Tehát nagyjából haladtunk 50 métert, majd mindig 1 percet várakoztunk vacogva. Nem sokkal később a semmiből felbukkant velünk szemben Thomas, a pálya megalkotója, aki épp a csúcsra tartott. Itt készült rólunk az egyetlen hivatalos felvétel a verseny alatt, ami összesen 11 mp. Ebből vágtam ki a főképet is, ahogy menetelünk lefelé a vezetésemmel Bogdan-nal és Joao-val. Csak mentünk és mentünk. Egyedül az járt a fejemben, hogy minél hamarabb le kell érnünk a hegyről, különben tényleg megfagyok. Éreztem, ahogy a csurom vizes dzsekim alatt már a pólóm is annyira vizes, hogy rátapadt a testemre és csavarni lehetne belőle a vizet. Ezek után képzeljétek el az orkán erejű szelet, ami mellé párosult. Csontig fagytunk, szó szerint. Az egyik pillanatban, amikor vártuk szokás szerint a többieket, megpróbáltam elővenni a kesztyűm a táskámból, de annyira remegett a kezem, hogy a táskám sem tudtam kicipzározni. Ez jól bemutatja az átélt helyzetet. Annyira remegtem, hogy attól féltem, hogy azonnal kivesznek a versenyből hypothermia miatt, ahogy leérünk a 3-as checkpointra. (Mint utólag kiderült az egyik magyar társunkat Evkat, kihűlés miatt kimentették, majd kórházba is szállították a csúcsról.) A megnyitón elhangzottak eszembe jutottak, amikor a mentőegység feje kijelentette, hogy amikor azt mondják, hogy vége valaki versenyének, a saját érdeke miatt, akkor vége. Ez velem nem fordulhat elő, ezért minden várakozásnál ugráltam és folyamatosan mozgattam az ujjaim. A lefelé út a megfagyással párosulva egy örökkévalóságnak tűnt. Egyre több helyen pillantottunk meg havat és jeges részeket előttünk a hegyen. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy egyre többször kell a kezünk segítségével megmászni a különböző részeket, majd drótköteleken húzzuk át magunkat a szakadékok felett. Ahogy haladtunk egyre lejjebb és lejjebb, kezdett egyre jobb idő lenni, ráadásul megpillantottuk az előttünk lévő csapatot is. Ez reményt adott mindannyiunknak, hogy jó helyen vagyunk és a belassult társainkkal együtt is egész jó tempót megyünk. Néhány helyről egészen elképesztő kilátás tárult elénk. Sajnálom, hogy a remegő kezeimmel nem tudtam elővenni a telefonom, hogy legalább egy kép erejéig megörökítsem. Végül kezdett a végeláthatatlan kőtenger elmúlni és kezdték felváltani a fűvel borított köves, helyenként fenyős területek. Rettentő boldogok voltunk ahogy leértünk a hegyről és végre szélcsendben folytathattuk az utunkat. Nem sokkal később egy erdős területen folytattuk, ahol egy szűk részen besütött a nap. Ebben a pillanatban nem sok mindennek örültünk volna jobban, egy pillanatra meg is álltunk a nappal szembe és becsuktuk a szemünket. Élveztük a pillanatot, hogy leértünk végre valahára és már nem is remegünk annyira. Itt megnyugodtam, hogy hypothermia biztos nem fog véget vetni a versenyemnek, de elkezdett folyni az orrom. Gondoltam biztosan tüdőgyulladást kaptam és máris kezdődnek a tünetei. Fohászkodtam, hogy legalább a célba érést várják meg és felőlem máris kezdődhetnek a tünetek. (Csodával határos módon nem betegedtem meg a verseny után sem.) Ahogy kiértünk egy kisebb napsütötte tisztásra, azonnal ledobtuk magunkról a vizes felsőket, majd kifacsartuk őket. Utólag sem tudom eldönteni, hogy jobb lett volna-e a csúcson felvenni az egyetlen száraz ruhámat és azt is jól eláztatni lefele, vagy túlélni, amíg leérünk és száraz, tiszta ruhába öltözni a nap hátralevő részére. Én inkább a másodikat választottam. Utólag jó döntésnek bizonyult, de abban a pár órában amíg leértünk, nem igazán tűnt annak. Száraz, meleg felsőket vettünk fel és haraptunk pár falatot. Hiába tudtuk, hogy már közel vagyunk nagyon a 3. checkpoint-ig, nem tudtunk a vizes ruháinkkal tovább várni. Pár perc múlva kiértünk egy köves kanyargós útra, ahonnan megpillantottuk a 3. CP-t. Itt égő tűz, napsütés és kellemes hőmérséklet fogadott már minket. Jött a szokásos papírmunka a részemről, addig a többiek melegítették a kezeiket és próbálták szárítani a ruháikat. Mindenki jelezte, hogy készen áll a folytatásra. Én is lecseréltem a vizes gatyáim és zoknim, majd utána nagy kapkodás közepette teletöltöttem a másfél literes flaskám és haraptam 2 falatot. 13:15-re értünk erre az ellenőrzőpontra és összesen 36 km-t tettünk meg. Nagyjából 900 métert ereszkedtünk a csúcstól 4.9 km alatt, tehát kilométerenként közel 200 métert. Továbbra is a 6. helyen voltunk. Érdekesség, hogy ezen a ponton volt egy-két felszerelés (kabát, kesztyű…), amit magunkkal vihettünk. A megfagyásom után a kesztyűt én el is tettem. Pont itt volt önkéntes a maláj srác barátnője, aki megsúgta nekünk, hogy 19 órakor CUT OFF time van a tengerparton, tehát húzzunk bele. Fura volt belegondolni, hogy a 6. helyezett csapatként lehet, hogy bajban vagyunk, de a sötétedés miatt logikus lehetett. Kétségbeejtő volt azonban, hogy az órám 19 óra környékét írt becsült érkezésre a tengerpartra. Tehát nem fért bele lassú tempó, sem hosszabb megállások. Indultunk is tovább, továbbra is változatlan felállással, egy csapatként! (Utólag kiderült, hogy ezen a ponton a sötétedés miatt 14:30-kor, CUT OFF time-ot hirdettek. Mindössze 10 csapat érte el a 20-ból a megadott határidőt, a versenyzők közel 60%-a kiesett már a verseny harmadánál. Utólag az is kiderült, hogy a következő vízforrás a CP5-ön lett volna, közel 20 km múlva. Nálunk fejenként 2 liter víz volt nagyjából, de ez lett a legkisebb bajunk…)

A lehető leggyorsabb tempónkban elindultunk a CP4 felé, végre száraz ruhákban. Úgy tűnt a sérültjeink is kezdenek magukhoz térni. Beértünk ismét egy erdős részbe, ami folyamatosan fel-le ment, majd egy idő után nagyon csúszóssá vált a hegyoldal. A korábbi sok órás eső nagyon feláztatta a talajt. Mindenki esett, kelt. Két hatalmasat én is estem pár percen belül, azóta sem értem, hogyan úszta meg a csuklóm mindkét esést. Lélegzetállító helyeken meneteltünk, egyedül a síri csendben, távol mindenkitől. Egyre feljebb kerültünk a hegy bal oldalán, ahol egy közel 20 méter széles folyómeder volt a messzeségben alattunk. Már kezdett lejteni az út lefelé, amikor sziklák indultak meg alattunk és zuhantak hangosan a mélybe. Onnantól egy fokkal óvatosabb volt mindenki. Tudtuk, hogy egyetlen rossz lépés veszélybe sodorhatja az egész csapatunk menetelésének folytatását. Végül egy kanyargós erdei ösvény levezetett minket a mederbe, ahol hatalmasnál, hatalmasabb sziklák tárultak elénk. Innen még nagyjából 9 km volt hátra a 4. ellenőrzőpontig az órám szerint. Hirtelen elbizonytalanodtunk, hogy vajon jó helyen járunk e, mert sehol sem volt jelölés. Ezen a szakaszon kéne még 9 km-t haladnunk? Végül bíztunk az óránk jelzéseiben és elkezdtük követni a medret és haladtunk lefelé. Időközönként a meder szélén a csúszós hegyoldalban megláttunk bal oldalt ösvény jellegeket. Felmásztunk, vágtuk magunknak az utat, de végül mindig szúrós bokrokon keresztül leesve, lecsúszva visszakerültünk a mederbe. Kezdtük elhinni, hogy a meder lesz a mi kivezető utunk, csak követni kell. A meder kezdett egyre veszélyesebbé válni, a kövek egyre csúszósabbak lettek. Folyamatosan 2-3 méter magas sziklák keresztezték az utunkat, amikre valahogy fel kellett másznunk, majd a túloldalán lecsúszni, leugrani. Ez ment folyamatosan újra és újra. A két sérültünk nagyjából 2 óra után nagyon belassult, és onnantól már szinte csak bicegtek kőről-kőre. Az egyikőjük táskáját át is vettük és onnantól már végig mi vittük neki a nap hátralevő részében. Egyedül is nagy kihívás volt itt haladni, nem beszélve arról, hogy a mászásnál minimum az egyik, de inkább mindkét kezedre szükség lett volna. A táskát időközönként folyamatosan cserélgettük egymás között. A zászlót nagyrészt én vittem a mederben, eltekintve amikor nálam volt a plusz táska. Néha igazi mutatvány volt átkelni vele 1-1 sziklán. A lassú tempónk miatt, kezdett rettentő unalmassá és monotonná válni a terep, amellett, hogy végeláthatatlannak is tűnt. Fejben viszont muszáj volt fókuszáltnak maradnunk, figyelni kellett minden lépésünkre. Nagyon frusztráló volt, hogy az órám néha azt jelezte, hogy az elmúlt 1 órában 300 métert tettünk meg a folyamatos haladásunk mellett. Így ment ez onnantól folyamatosan, ahogy figyeltem, nagyjából 100 métert haladtunk 10 percenként. Nem akartam elhinni, bíztam benne, hogy az órával és a jellel van probléma. Arról pedig nem is beszélve, hogy a várható érkezésünk ideje már közeledett a 21 órához… Egyszer csak hangokat hallottunk mögöttünk, ami a tempónkat nézve nem volt túl meglepő. 16:30 környékén Hajdú Zsoltiék utol is értek minket, és érkezett egy olyan füles az egyik tagjuktól, hogy most már mi kullogunk az utolsó helyen, a versenyben maradt csapatok között. Vélhetően azt mondhatták nekik a CP3-on, hogy mindjárt cut off time van náluk, ők pedig nem láttak maguk mögött senkit, belátható időn belül. Ezt azért nehezen tudtuk elhinni, hogy már csak 7 csapat lenne versenyben, azok is csonka felosztásban, rajtunk kívül, ráadásul a táv harmadánál. Nem örültünk a hírnek, hogy utolsóként a sötét mederben, kell majd megtalálnunk a kiutat, a jelzések teljes hiánya nélkül. Nagyjából fél óra közös menetelés után el is távolodtak tőlünk. Így valóban azt hittük, hogy mi vagyunk az utolsó versenyben maradt csapat. 18 óra környékén kezdett besötétedni és egyszer csak elkezdett akadozni, lefagyni az órám. Kezdetben pár perc csúszással reagált a gombnyomásokra, de azután sehogy. Annak ellenére, hogy még nagyjából 20 órát jelzett az akkuja. Utólag kiderült, hogy a Garminnak valamilyen központi frissítése volt, mikor, ha nem most?! Szóval onnantól nem tudom, hogy mit mért az órám és mit nem, de navigálni már sajnos nem tudott minket. Kezdtünk egyre fáradtabbak, nyűgösebbek lenni és már alig maradt némi vizünk. Arról nem is beszélve, hogy már alig tudtuk vonszolni magunkat a társunk nehéz táskájával. Ahogy egyre csak sötétedett, kezdett a levegő is lehűlni, tehát elhatároztuk, hogy mindenki összeszedi magát a nap végére és minél hamarabb kijutunk ebből a rohadt mederből, mert ez kezd nem túl vicces lenni. Térerő természetesen semmi. Miután KJ órájával sem mentünk sokra, Toni elővette a telefonját és valamilyen térképet nyitott meg, ami alapján próbáltunk tájékozódni. Vártuk már, hogy leérjünk a tengerhez és felfrissülhessünk az óceán hideg vizétől. Ez egyelőre messzi célnak tűnt és kezdtük elveszíteni a reményt, hogy még a mai napon kijutunk a mederből. Pániknak szerencsére nem volt jele, a fáradtság ellenére is jól kezeltük a kialakult helyzetet. Megbeszéltük, hogy együtt maradunk, senkit sem hagyunk hátra és együtt fogunk kijutni a mederből. Egyre veszélyesebb szakaszokhoz értünk, néha percekig gondolkodtunk, hogyan tudunk felmászni és lemászni az adott sziklákról. Az utolsó órákban szinte 30 méterenként ilyen helyzetbe kerültünk. Néha a 3 méteres, életveszélyes leugrás tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak a sziklák közé. Egyszer csak, némi mászás után balra a hegyoldalba vezetett az utunk felfelé. Itt már annyira lesántult az egyik sérült társunk, hogy én vittem félig a vállamon, a másik kezemmel pedig világítottam az utat. Bizonyos részeken szúrós bokrok alatt kellett átkúsznunk a tovább haladás érdekében, a koromsötétben. Mondanom sem kell, hogy a teljes sötétedés óta mindenki fejlámpával a fején és a kezében zseblámpával haladt. Néha a szánkba kellett tenni a zseblámpákat, hogy tudjunk mászni a köveken és lássunk is valamit. 19 órára a tengerhez való megérkezés helyett, teljesen eltévedtünk, ötletünk sem volt, hogy merre haladjunk tovább. Egyszerűen elfogyott az út. Itt megálltunk tanakodni és átbeszéltük az aktuális helyzetünket. Mindenkinek átfutott a fejében, hogy várják otthon, az nem opció, hogy nem jutunk ki ebből a mederből. Megittuk az utolsó csepp vizeinket is a kulacsainkból. Elindultunk vissza és kerestünk egy jelzést, hátha nem vettük észre. Több száz métert sétáltunk vissza, de semmit nem láttunk. Tehát visszamentünk ismét addig a pontig, amíg eljutottunk az előbb. Kettő választásunk maradt. Leereszkedünk a vaksötétben a mederbe, ami nagyjából 100 méterrel volt már alattunk, vagy egymást biztosítva karabinerrel elkezdünk hegyet mászni felfelé. Én voltam a kapitány a srácok szemében már közel egy napja, így rám néztek, hogy mi legyen. A nap folyamán mindig, megkérdőjelezhetetlenül elfogadták a döntéseim. Hangoztatták bárhogy is döntök, követni fognak. Úgy határoztam, hogy a hegymászásnál biztosabb, ha követjük a medret, az előbb-utóbb biztosan kivezet majd minket valahova. Ahogy elindultunk lefelé, váratlanul, messze mögöttünk megláttunk egy fényt és valaki kiabált felénk. Tettük össze a kezünk, hogy megtalált minket biztosan egy hegyimentő és végre kivezet minket erről a helyről, még ha a kiesésünkbe is kerül. Az életünk azért mégis jóval fontosabb egy Agoge teljesítésnél. Ahogy közeledett az árny, megláttuk, hogy egy nagy zászló van a vállán és ő bizony nem egy hegyimentő, hanem az Octopus csapat utolsó tagja. Közöltük vele, hogy teljesen eltévedtünk, már lassan egy órája itt toporgunk és nem tudjuk merre tovább. Kérdeztük, hogy ő nem-e látott valamilyen jelzést. Mondta, hogy pár száz méterrel visszább, látott egy kék pöttyöt az egyik sziklán. Visszamentünk és valóban ott volt. Nappal, normális fényviszonyok között biztosan észrevettük volna, de a totális sötétségben kizárólag a szerencsén múlt, hogy valaki éppen rávilágít vagy sem. Mentségünkre szóljon, hogy annyira sötét volt, hogy mindig a talajt világítottuk és a következő lépésünk helyét. Elkezdtük követni a kék jelzést, ami teljesen más irányba haladt, mint a patak. Amennyiben a patakot követjük, kilométerekre kerültünk volna a keresett checkpoint-tól. Ez a srác megmentett minket. Végül arra lettünk figyelmesek, hogy messze a távolban valakik világítanak és kiabálnak, hogy AROOO. Elkezdtük követni a fényeket. Gondoltuk a mentő és kereső csapat tagjai. Rettentő idegesek voltunk már és abban a pillanatban úgy határoztunk csapatként, hogy amennyiben nem ér véget számunkra a verseny, mi akkor önként kiszállunk ezen a ponton. Ne szórakozzon az életünkkel senki. Nehéz leírni szavakkal, hogy mit éreztünk a medres szakasz utolsó óráiban, de az biztos, hogy más emberekként tértünk ki onnan. A lelkünk egy darabja a mederben maradt. 

Ahogy közeledtünk a villogó fényekhez, mondtam a társaimnak, hogy kulcsoljuk össze egymás kezeit és egymás mellett, egy rendíthetetlen falként sétáljunk be, a lobogó Sólyom zászlónkkal. A villogó fények nem keresőegységek voltak, hanem önkéntesek a CP4-ről. Tehát jó helyre lyukadtunk ki, de azt azóta sem tudjuk, hogy helyes útvonalon jutottunk-e ki. Nagyjából 45 km-t meneteltünk eddig a pontig. Az óra 20:15 percet mutatott. Közel 7 órán át emésztette a lelkünk a köves pokol. Eddig tartott a mi menetelésünk hivatalosan. Utólag kiderült, hogy mi voltunk az egyetlen csapat a 20 közül, aki ugyanazzal a 10 emberrel fejezte be a versenyt, mint akivel elkezdte. Erre rettentő büszke vagyok és többet ér, minden éremnél. Amit a srácoknak ígértem az esemény előtt, részben betartottam. “Amennyiben egyetlen csapat fogja befejezni ezt az eseményt, mi leszünk azok.” 

A minket fogadó önkéntes hölgy rettentő rosszul reagálta le az érkezésünk, olajat öntött az amúgy is lángoló tűzre. Innentől az események még jobban elfajultak és egy tömeghisztéria alakult ki. Közölte, hogy van egy rossz híre, hogy kiestünk a CUT OFF time miatt, de a jó hír, hogy nagyjából 9 km futás után leérünk a partra és ha van nálunk készpénz, lehet tudunk taxit fogni. Már amennyiben kellően szerencsések vagyunk. Na itt elszakadt a húr mindenkinél, mondanom sem kell. Honnan lenne készpénz nálunk? Sokaknak a telefonja is lemerült már. Normális hangnemben megkérdeztem, hogy legalább víz van e, tudunk-e inni? Mondta, hogy nincs, majd talán a parton. Forrtak az indulatok, kiabálták a srácok, hogy nem ezért fizettünk. Ő pedig cinikusan megjegyezte, hogy kaptunk érte egy szép fekete trikót… Nekünk kell egyénileg hazamenni, Spártába az éjjel közepén, ami innen 2 és fél óra kocsival és a madár sem jár erre?! (A helyszínt, ahova tartottunk, Kalamatába a tengerpartra, ne úgy képzeljétek el, mint egy nyüzsgő tengerparti turistaparadicsomot. Még a lámpák is csak helyenként égtek az utcán.) Azonnal hívtam Szandrát, ahogy megláttam, hogy van térerőnk. Meséltem, hogy mi a helyzet, de életben vagyunk és ez a legfontosabb. Azt, hogy mikor és hogyan érek haza, azt még nem tudom. Mondta, hogy tudja, tudja, örül a hangomnak, óriási a balhé. A mindössze 16 beérkező még csak most kezdett el úszni egy fáklyával a kezében a koromsötét tengerben, de már olyan hírek is vannak, hogy lefújták az egész eseményt mert sokan eltűntek a hegyekben és lehet meg is halt valaki. Kérdezem, hogy Csisziék már otthon? Mondtam neki, állítólag mi voltunk az utolsó csapat a pályán. Erre mondja, hogy semmi hír a Csisziékről, ott sírnak és imádkoznak a szálláson mindannyian. Amikor a jó barátod 9 éves kisfia sír és hány a szálláson, mert nem tudja hazatér-e az apukája, akkor összeszorul a gyomrod. Közben kijelenti, hogy rájött, hogy a szülei nem fognak örökké élni. Majd hirtelen megszakad a vonal, elment a térerőm. Na mondom remek, most mi legyen? Induljunk el vissza keresni a többieket? Szerencsére megpillantok egy krypteiát, illetve a magyar segítőinket, Gerit és Attilát a checkpoint után és azonnal jelzem feléjük, hogy szerintem még vannak csapatok a mederben. Attila párja, Lara is Csiszi csapatában volt, így ő is izgatott volt. Elmagyaráztam nekik, hogy merre jöttünk, hátha a többi csapat is arra bolyong valamerre. Végül egy krypteia visszament és megtalált 3 egybeforrt, teljesen elveszett csapatot, majd nagynehezen kivezette őket a pokolból. Mi addig a csapatommal ott vártunk türelmesen. Egyre inkább az a hír járta, hogy az a 16 versenyző, aki lejutott a tengerig, mind ott hagyták a csapatukat a mederben és egyénileg indultak tovább, hogy elérjék a partot a cut off time előtt. Nem tudtam, hogy mi az igazság, nem akartam előre ítélkezni, pláne, hogy még 4 honfitársam is versenyben volt. Egyszer megjelent a 3 utolsó csapat, Csiszivel az elsők között. Megöleltük egymást, utána pedig a többi magyarral is egymásba borultunk. Kijelenthetem, hogy sosem örültünk még ennyire egymásnak. Megnyugodtunk, de nem teljesen. Nem tudhattuk, hogy vajon hányan bolyonghatnak, teljesen elveszve a sötét mederben egyedül. (Elvileg nem történt tragédia és még aznap éjjel mindenki hazaért.) A tekintetek beszéltek a szavak helyett, elegünk volt már ebből a napból, szerettünk volna hazaérni, de tudtuk, hogy még nagyon messze vagyunk Spártától. A megmaradt ételeket, italokat elosztottuk egymás között, majd az ott rekedt 10-15 magyarral összedugtuk a fejünket, hogy most mi legyen. Kettő opciónk volt lejutni a partig. Vagy egy kivilágított betonos 12 km-es szakaszon megyünk le, vagy egy rövidebb 7 km-es sötét, erdős részen leballagunk. Én az aszfaltra voksoltam, futni akartam, minél gyorsabban, szerettem volna levezetni a feszültséget. Dolgozott még rendesen az adrenalin és fizikailag sem éreztem magam kimerülve. A többség viszont a rövidebb útra voksolt, fáradtak voltak már és hallani sem akartak a futás gondolatáról. Sötétség és kövek újra, remek. Ez a nap sosem fog véget érni. Azt még nem tudtuk, hogyan fogunk hazajutni, de bíztunk benne, hogy a parton legalább találunk egy kisboltot, ahol legalább egy italt tudunk venni. Ez volt abban a pillanatban a mi boldogságunk és nem is tudtunk többre gondolni. Ahogy közeledtünk a parthoz, ismét lett térerő és láttam, hogy Turáni Zoli épp most írta be a közös chat-be, hogy van nála még 2 hely és a parton áll és várakozik a kocsival. Csiszivel és Vitkai úrral leballagtunk és nagyjából egy másfél órás köves botorkálás után megláttuk Zolit. A mai menetelés számunkra véget ért valahol 53-55 km környékén. Ugyan vizesek voltunk nagyon a nap folyamán, és reszkettünk is a hidegtől, de úszni mégsem kellett számunkra. A sarkon megpillantottam egy éjjel-nappali bódét, ahol gyorsan vettem egy fantát, colát és egy croissant. Életmentő volt mindegyik. Végül hátul 4-en utaztunk, a lehető legjobban összeaszalódva. Ez nem számított, csak az, hogy hazaérjünk és ez a nap véget érjen. Közel 2 óra kocsikázás után, éjjel 2 környékén haza is értünk Spártába. Szerencsére nagyon hamar elrepült a hátsó sor számára az utazás, szinte azonnal bealudtunk. Egyetlen momentum rémlik igazán, amikor egy nyúl percekig ugrált előttünk az aszfalton és nem hagyta, hogy leelőzzük. Végül meglátta, hogy hátul 4-en is nyomorgunk, majd megsajnált minket és elillant. Nem lehettünk elég hálásak Zolinak, hogy megmentett minket. Ahogy felértem, rögtön egy ölelés Szandrával és puszi az alvó Daminak. Gyors gyros, amivel Szandra várt engem, majd zuhany és alvás. Ha a szervezők nem is, de valaki fentről fogta a kezünket több alkalommal is. LÉNYEG, HOGY HAZAÉRTÜNK! 

Vasárnap egy nagy alvást követően frissen ébredek, de továbbra is zakatolnak bennem az érzések. Hiányérzetem van, nem juthattam el a határaimig. Igazából meg sem közelíthettem azokat. Fizikailag jól érzem magam. A talpam rendesen érzem a kőrengeteg miatt, de amúgy hibátlanul vagyok. A sarkaimon 2-3 vérhólyag, illetve a bokámat eléggé megnyomta a cipő. A csuklyám pedig természetesen érzem a 24 órán keresztüli +14 kiló cipelése után. Az érdekesség, hogy még izomlázam sem volt. Miután rendezem gondolataim, kíváncsi pillantást vetek az órámra, hogy már magához tért e. Természetesen igen és jelzi, hogy még bőven van benne élet, napokat bír még. Na lássuk azt a track-et! 18 órán keresztül biztosan pontosan mért, utána a fene se tudja, mit rögzített és mit nem. A teljes menetidőnek 20 óra 2 percet és 39 mp-et mért. A teljes távolságra 49.53 km-t. Teljes emelkedésre 2810 métert. Összkalória: 7873. Becsült kiizzadt folyadék: 10.754 ml. Lépésszám: 80.212. Maximális pulzus: 170. Átlagos pulzus: 112! Nekem, akinek 200 felett van a max pulzusa. Ez is árulkodó, hogy mennyi maradt még bennem. Lesétálunk a hotelből, elmegyünk ebédelni valahova a környéken. Mindenhol csalódott magyarok, mindenki hasonlóan érez, mint én. Hatalmas a hiányérzet. Nem jutottunk el a határainkig, még izomlázunk sincs (nem mintha ez egy rettentő fontos tényező lenne). Mindenki rettentő dühös a szervezők miatt. Többek között az oda nem illő versenyzők, a kevés önkéntes, a jelöletlen pálya, a kiesetteknek az egyéni hazajutás, a szabályok megváltoztatása, amiről mi mit sem tudtunk, illetve az Ethos szembeköpése a fő téma. Mindenki mást tudott, mást hallott, ezért nem tudtuk a pontos igazságot. Talán sosem tudjuk meg. Az utólag kiderült történtekről később. Az Spartan Extreme Endurance és a Spartan Greece Instagram oldala folyamatosan “lángolt” a dühösebbnél, dühösebb hozzászólásoktól. Több száz hozzászólás az összes, kép, videó alatt. Az éllovas csapatok kiesett tagjai mindenhova kommenteltek, hogy a tengerig leért 16 emberből, kivétel nélkül mindenki, otthagyta a csapatát, a sérültjeikkel együtt, önös érdekből. Olyan hírek is felröppentek, hogy folyamatosan változtak a szabályok és cut off time-ok, de mi erről sem tudtunk semmit. Aztán jött Joe De Sena egységes kommentje számtalan hozzászólásra, hogy a még versenyben lévő 10 személy kizárólag akkor lesz befutó, amennyiben az eredeti csapatuk minden tagja aláír egy elismervényt, hogy nem hagyták ott őket. (Ez azóta sem történt meg, nem kérdezte meg őket senki.) Érdekesség, hogy addig a pontig, amíg az a 10 ember kimászott a hideg óceánból, folyamatosan tették fel a videókat az eseményről, azóta viszont egyet sem a mai napig. Sem a befutókról, sem egy utólagos összefoglalóról. (Kérem szépen, a megnyitón dokumentumfilm volt belengetve.) Ahogy kirobbant több száz induló és azok hozzátartozóinak haragja, onnantól egyetlen hivatalos kommunikáció sem jelent meg a Spartan részéről, Sena bácsi egységes gépi kommentjein kívül. Az utolsó képen épp David Watson szerepel, ahogy a Taygetos-on tart egy Agoge érmet. Ez a kép azóta óriásit megy a neten, különböző AI videók formájában. Többek között olyanokat kell elképzelni, hogy egy spártai elveszi Watsontól az érmet, ledobja a földre, majd elsétál onnan és hasonlók. Ezzel is célozva arra, hogy szembeköpte az egész Agoge és Hurricane Heat mottóját, hogy SOSEM HAGYUNK HÁTRA EGY ELESETT BAJTÁRSAT. Közeledett a vasárnap 16 óra, a nyitó ceremónián bejelentett befutó időpontja. Természetesen mi is kimentünk, ahogyan az összes magyar is, a többi, korábbi kieső versenyzővel. Közel 200 feldühödött ember várt Leonidas szobránál és válaszokat követelt a szervezők részéről. Jött a hír, hogy még legalább 10 km-re vannak tőlünk, így biztosan nem érnek be 16 órára. Annyit tudtunk, hogy mindössze 10-en maradtak versenyben és köztük 4 honfitársunk is szerepel. Kálmán, Zoli, Dominik és Brummy. Természetesen nagyon szurkoltunk nekik és vártuk őket a célban, a hallottak ellenére is. A tömeg egyre csak dühösebb lett, majd egyszer csak Thomas Blanc a pálya megalkotója megjelent és azonnal körbeállta a tömeg. Mindenki válaszokat követelt. Most és azonnal. Thomas elnézést kért mindenkitől, kijelentette, hogy elcseszték és nem volt megfelelő a szervezés. Nem akartak senkit életveszélyes helyzetbe sodorni. Felajánlotta, hogy jövőre mindenki visszajöhet INGYEN és megváltoztatott szabályokkal teljesítheti az Agogét. Belátta, hogy az idei szabályok elbuktak. Nagyon bátor dolog volt Thomas részéről kiállni egy ennyire felfokozott tömeg elé és elnézést kérni. Holott ő volt talán az egyetlen, akire senki sem haragudott. Megjegyzem, AZÓTA SEM KÉRT TŐLÜNK SENKI SEM ELNÉZÉST. A Spartan kommunikációja másnaptól egy másik irányt vett. Erről a későbbiekben. Thomas beszéde végül azzal zárult, hogy hamarosan megérkeznek a befutók. Erre a háttérből érkezett egy vicces bekiabálás, hogy hány óra van Thomas? Utalva arra, hogy lejárt már rég a befutási határidő, amit többször is kihangsúlyozott Watson úr a megnyitón, hogy mennyire komolyan fognak venni. Ez ugye 16:00. Amíg vártuk a beérkezőket, addig készült pár közös csapatfotó és videó arról a 200 versenyzőről, akik közül sokan nem a saját hibájukból estek ki, hanem azért, mert tisztelték a szabályokat és az Ethos-t. Sokszor, egymás után zúgott az I WILL NEVER LEAVE A FALLEN COMRADE szlogen és sokan hangoztatták, hogy mi vagyunk az igazi spártaiak, nem azok, akik cserbenhagyták a társaikat. Ez pedig fontosabb minden éremnél. Ilyen hangulat várta a befutóinkat. 18 óra után valamivel, végül megláttuk az utcán a közeledő hősöket. Ahogy közeledtek, egyre nagyobb pfujjolás lett úrrá a tömegen. Bárhogyan is jutottak el eddig a pontig, az a 10 ember elképesztő teljesítményt vitt véghez az elmúlt 2 napban és ezt senki sem vitatta. A szervezőket, esetleg az emberi oldalukat a versenyzőknek lehetett pfujjolni, de a teljesítményüket semmiképp sem. Más és korrekt szabályokkal talán 50 ember is leért volna a partra időben. De, hogy ebből mennyien lettek volna itt a befutónál ezzel a 10 harcossal? Nem hiszem, hogy sokkal többen. Reménykedem, hogy én ott lettem volna. Lefutottunk a srácok elé, majd a vezetésemmel rázendítettünk torkunk szakadtából a RIA-RIA-HUNGÁRIA rigmusra. Az egész utca tőlünk zengett, mintha csak mi magyarok lettünk volna a téren, kizárólag magyar befutókkal. Nagyon büszkék voltunk a srácainkra, emberfeletti teljesítményt vittek véghez. Felemelő érzés volt magyarnak lenni abban a pillanatban. Bízom benne, hogy nem csak az a 43 és fél órás kaland, de a fogadtatásuk is örök emlék marad számukra. A 10 megfáradt befutó gyűrűjében, David Watson behúzott nyakkal felsétált a szoborhoz. Nem mindennapi szitokáradatot kapott azon a pár méteren. Végül motyogva mondott pár szót a befutóknak a szobor lábánál, ahol a 10 befutóból csak 6-an lettek finisherek (azóta sem tudjuk, hogy mi volt a pontos oka a 4 kizárásnak, amit a másik 6 versenyző nem követett el), köztük a 4 magyar srácunkkal, egy cseh és görög srác mellett. Itt természetesen ismét óriási pfujjolás tört ki, sokan elkezdték kiabálni, hogy bizonyítékuk van a csalásra. Az egyik önkéntes még a saját checkpoint lapjait is elkezdte lobogtatni, hogy itt vannak a bizonyítékok, de a szervezők részéről ez nem érdekelt senkit. Watsont végül 4 rendőr kíséretében mentették ki a szobortól és azóta sem hallottunk felőle. Egy volt tengerészgyalogostól nem ezt várta volna az ember. Behúzott farokkal, szavak nélkül, némán, elmenekülni egy rendőri kordon kíséretében. Robert Killian minden idők egyik leghíresebb és legsikeresebb Spartan versenyzője egy nyílt levélben kijelentette a verseny után, hogy amihez David Watson hozzáér, azonnal katasztrófába fordul át és nem érti, hogyan alkalmazhatja még mindig a Spartan. 

Ez volt az AGOGE 300 MARCH története a saját szemszögemből. 

UTÓLAG KIDERÜLT, hogy a partra, azaz az 5. checkpoint-ra 17:00-ás CUT OFF time volt meghirdetve. Mivel látták a szervezők (az első csapatnál mindig volt GPS), hogy valószínűleg nem fog beérni senki, ezért kitolták 18 órára, majd végül 19 órára a CUT OFF time-ot. Az eredeti 17 órát azért tűzték ki, hogy minden úszó elkerülje a koromsötétben lévő úszást. Viszont a szabályok betartásával még a 19 óra sem lett volna elérhető egyetlen csapatnak sem. A CP3 után az éllovas csapatoknak állítólag David Watson személyesen azt mondta, hogy hagyják ott a társaikat, ne foglalkozzanak a sérültekkel és folytassák egyénileg a játékot, különben nem fog beérni senki sem a meghatározott 19 órás időpontra. (Ezt sok érintett csapat azóta is tagadja.) Az a 16 személy elvileg így jutott le a partra, amit az esemény sztorijai valamilyen szinte alá is támasztottak. Egy 5 fős, kettő 4 fős és egy darab 3 fős csapat látható a videókon a beérkezéseken. (Emlékeztek még a szabályokra, hogy egy csapatnak minimum 4 főnek kell lennie?!) Az első érkezők elvileg 1-2 perccel 19 óra előtt értek be, míg többen percekkel csak 19 óra után. A szabályok ellenére Watson úr őket is játékban tartotta. Kérdés, hogy voltak-e még szabályok ezen a ponton… Úgy gondolom egy B tervvel, az úszást kihagyva, vagy csak minimális távolság megtételével nem kellett volna átírni a szabályokat és sokan lejutottak volna a tengerig, akik folytatták volna a versenyt. De ismerjük Amerikát és a show-bizniszt. Kellett az úszás és egy videó, ahol Watson motivációs beszédet tarthat az úszás előtt és azt követően mondhatja a parton állva, olyan Bear Grylls-esen, hogy mindössze 30 mp-en múlott ismét, de mindenki folytathatja. Itt megjegyzem, hogy a 16 versenyzőből, 11-en döntöttek az úszás mellett, 5-en feladták inkább. 1 versenyző pedig pár méter után inkább kiszállt, tehát 10-en maradtak a vízben. Az a 10 személy, aki végül másnap Leonidas sírjához is visszatért a saját lábán. Utólag az is kiderült, hogy a szervezők az esemény előtt, úgy kalkuláltak, hogy a leggyorsabb csapatok mindössze 10 óra alatt leérnek a partra, de a leglassabb csapatok is 17 óráig (Szerintem a földön nem lenne ember, aki a kezdeti feltételekkel leért volna 10 óra alatt. Megkockáztatom, hogy még Kilian Jornet sem). Azért is érdekes ez, mert a GPX Track-ek az okosórákon írják a leggyorsabb pálya teljesítést, ami 17 óra 51 perc és 11 mp. Ha a szervezők ennyi idő alatt teljesítették, vélhetően kialudva, plusz súly nélkül, normális időjárási körülmények között, megfelelő energia bevitellel, lassító csapattag nélkül, ráadásul ismerve, hogy merre akarnak menni, akkor hogyan határozhattak meg ilyen CUT OFF időket??? Kicsit olyan érzésünk volt, mintha a medres részen nem is járt volna senki a részükről korábban, csak az adott távolságra beszoroztak egy időt, mintha ott még futni is lehetne. Utólag az is kiderült, hogy az első helyezett csapatnak kellett jelölnie a pályát, amúgy abszolút nem volt jelölve a szervezők részéről. Így fordulhatott elő, hogy a Taygetosról lefelé elvétve volt 1-2 jelölés, a mederben viszont mindössze egyetlen jelölést láttunk a 9 km alatt. Azért is bizonytalanodtunk el, hogy helyes útvonalon vagyunk e, mert a csúcsig vezető út jelölve volt. Így megtévesztő volt, hogy kilométereken keresztül volt jelölés, itt meg nem látunk semmit. Utólag az is kiderült, hogy a CP3-on időközben találták ki a 14:30-as CUT OFF time-ot, ahol a csapatok zöme elhullott. Úgy gondolom ez egy helyes döntés volt, tényleg életveszélyes lett volna teljes sötétségben nekivágni a medernek. Utólag az is kiderült, hogy mivel valóban mindössze 20%-os kiesési rátával számoltak és biztosak voltak benne, hogy a tengerpartig legalább mindenki eljut, így nem voltak felkészülve a sok kiesőre és azok hazaszállítására. Úgy gondolom ezt előre jelezni kellett volna már a kiírásnál, hogy bárhol is esel ki, onnantól neked kell egyénileg hazajutnod. Utólag az is nevetséges, hogy semmilyen iratot nem kértek tőlünk a regisztrációnál, sem a hozott orvosi papírokat, így bárki velünk tarthatott volna a menetelésen “szellemként”. Mivel egyik checkpoint-on sem számoltak le minket, csak elvették a kért lapot, így pláne nem tűnt volna fel senkinek. 

Utólag visszagondolva, reálisan az én csapatom lett volna az utolsó (abban a pillanatban 6. helyezett), akinek esélye lett volna leérni 19 órára a partra, amennyiben folytathatjuk mi is egyénileg. Nekünk erről az opcióról viszont nem szólt senki. Hogy bánom-e? Határozottan nem, hiszen nekem az Ethos az első és nem David Watson. SOSEM HAGYTAM VOLNA HÁTRA A CSAPATTÁRSAIMAT! Azt viszont egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy egyéni verseny esetén biztosan leértem volna 19 óráig a partra, de talán 17 óráig is. Több HAWK2 csapattársammal együtt. Továbbra is úgy gondolom, hogy nekem volt a legjobb csapatom és amennyiben nem lehet cserét eszközölni a csapatokon belül, vagy a szabályok szerint játszunk a cut off time-ok nélkül, akkor mi jutottunk volna a legtovább. 

Az eseményt követően olyan irányt vett a Spartan kommunikációja, hogy tovább mélyítette sajnos a két oldal közötti szakadékot. Sokan leszögezték, hogy többször ők biztosan nem mennek Spartan versenyre. A szervezők kijelentették, hogy ők nem hibáztak, a versenyzők érkeztek felkészületlenül az eseményre. A Pareto-elv nyilván itt is létezett, de erről ki tehetett? A szervezők vagy a maradék 80%, aki becsületesen felkészült? Illetve nem túl szimpatikusan kijelentették, hogy ennyi pénzből ilyen versenyt lehetett csinálni. Úgy gondolom, még ha ez valóban is így van, ezt nem szabad kijelenteni utólag. Nem a versenyzők szabták meg a nevezési díjakat. A verseny után pár nappal kaptunk egy hosszú 7 oldalas levelet (ebből kiderült, hogy a nevezők 40%-a sosem vett még részt Hurricane Heat eseményen korábban, ami közel 100 ember…), ami számomra pozitivitásra adott okot, illetve kaptunk egy rettentő hosszú és részletes kérdőívet, ahol szinte minden szervezői hibát érintettek. Voltak bejelölős válaszok, de nagyon sok kifejtős is. Sokat elárul, hogy közel 4 órán keresztül töltöttem a kérdőívet. Erre várjuk most a fejleményeket, illetve, hogy lesz-e jövőre ismétlés és valóban ingyen lesz-e számunkra. 

VICCES TÖRTÉNETEK, amiket a többi magyartól hallottam. Volt olyan amerikai hölgy az egyik csapatban, aki az első sarok után átadta a táskáját, hogy nem bírja tovább. Volt olyan szintén amerikai hölgy, aki az egyik megállónál elővette az elektromos fogkeféjét és addig nem indulhatott tovább a csapata, amíg ő nem végzett a fogmosásával. Volt olyan csapat, aki addig nem indulhatott tovább, amíg az adott hölgy nem készített magáról megfelelő szelfiket a “piknik” közben. Olyat is hallottam, hogy addig kellett az adott csapatnak várnia, amíg nem végzett valaki a napi Duolingo-jával. Volt egy olyan csapat is, akik annyira lassan érték el az első checkpoint-ot, hogy azonnal kizárták őket. (Ez nyilván nem vicces azoknak, akik megfelelően felkészültek abban a csapatban.)

ÖSSZEGZÉS. Úgy gondolom az AGOGE 300 MARCH egy remek ötlet volt és a jövőben is az lesz. Viszont a jelentkezőket sokkal jobban kellett volna szűrni, ha már nyíltan hirdeted is, hogy minden idők legkeményebb versenyét csinálod. (Tudom a pénz nagy úr…) Minimum egy 24 órás Hurricane Heat-hez és/vagy egy Spartan Ultra/50+ km-es Ultra Trail verseny teljesítéséhez kötöttem volna a nevezést az elmúlt 2 évből. Ez megszűrte volna az alkalmatlan nevezőket. Amennyiben pedig nem szűröd ennyire a nevezőket, akkor mindenkit egyénileg indítok el, egy távolabbi, központi 1. Checkpoint-ig, majd érkezési sorrend alapján osztom be a csapatokat (így mindenki a tempójának megfelelő csoportba kerül), az utolsó 50 versenyző pedig azonnal ki is eshet. (Tudom így ismét nincs show-biznisz a főtéren, zászló festés, közös kezdeti vonulás egymás mögött és ezekről klassz videók…) A nagyjából 10 önkéntes, aki szinte mind valakinek a párja volt, rettentő kevés egy ilyen eseményre. Ezt utólag ők is elismerték és pénzszűkére fogták. Akkor miért nem volt drágább az esemény, erről ki tehet? Továbbá az, hogy nem jelölöd ki a pályát egy veszélyes terepen, ahová feltételezhetően sokan este érnek oda, az nonszensz. Arról pedig nem is kell beszélni, hogy a verseny közben szabályokat változtatsz bizonyos csapatok számára, átírod a korábban hangoztatott és kiírt szabályokat, azért, mert nem mérted fel megfelelően a terepet…

MIT JAVASLOK AZOKNAK, AKIK JÖVŐRE JÖNNÉNEK SPÁRTÁBA AZ AGOGÉRA?

Teljesíts előtte egy 24 órás HH-t. Legalább egy 50 km feletti terep ultrát fuss az évben, és teljesítsd plusz 10-15 kilóval a Kinizsi 100-at. A versenyt megelőzően mindenképp menj el párszor úszni, ha korábban nem úszó vagy vízilabdázó voltál. Az alvás és ételmegvonást pedig mindenképp teszteld magadon, több alkalommal is. Illetve természetesen legyél edzésben, legalább heti 3-4 alkalommal mozogj rendszeresen, és ne csak szabadban, hanem konditeremben is! Ha ezeket megugrod, akkor nagy baj nem lehet Veled a versenyen! 

OTT LESZEK-E JÖVŐRE?

Az esemény ráerősített a szervezői hiányosságok ellenére is, hogy ez az a esemény, ami a legközelebb áll a szívemhez. Az AGOGE az, ami többet tanít bármelyik iskolánál és más emberként térsz haza róla. Olyan, mint egy tükör, ami megmutatja, ki vagy valójában, amikor nehézzé válnak a dolgok. A fizikai felkészültséged és a mentális oldalad teszi próbára kiszámíthatatlan, extrém körülmények között, egy csapat tagjaként. Amennyiben az elhangzottakhoz mérten, ismét megrendezésre kerül az esemény, megváltoztatott szabályokkal, akkor a válaszom egyértelműen IGEN. Megkeresem és hazahozom a lelkem egy letört darabját abból a mederből. Rettentő nagy motiváció van bennem a történtek után és szeretném bebizonyítani, hogy amennyiben kizárólag rajtam múlik, akkor nem itt fogom elérni a teljesítőképességem határát. 

Végezetül pedig azzal a pár sorral zárnám a mondandómat, amit a verseny másnapján a csapatomnak írtam: 

„Mi voltunk az egyetlen csapat a húszból, amelyik ugyanazzal a tíz harcossal kezdte és fejezte be a versenyt.

Nem is lehetnék büszkébb rátok.

Az, hogy vezethettelek benneteket és a végsőkig hajthattalak Titeket, életem egyik legnagyobb megtiszteltetése volt.

“I WILL NEVER LEAVE A FALLEN COMRADE.”

Ez volt egykor a Hurricane Heat és az Agoge mottója.

Többé már nem.

De a szívünk töretlen, a lelkünk pedig rendíthetetlen. A csapatunk számára a mottónk változatlan, ahogy egykor az ősi spártaiak hitvallása is ez volt.

Együtt küzdöttünk. Minden szabályt betartottunk. Hűek maradtunk.

Ezek sokkal fontosabbak számomra, mint bármilyen érem vagy célvonal.

Mert tudom – ha a struktúra igazságos lett volna – együtt, egymás mellett, egyként léptük volna át ezt a vonalat.”

(Mivel az én csapatom annyira sietett az egész esemény alatt, hogy eszünkbe se jutott fényképezni és videózni, ezért pár kép és videó kivételével, a többséget kaptam valakitől és nem a saját felvételeim. További fényképeket és videókat a privát Facebook profilomon találtok, amit nyilvánossá tettem.)

2025. 11. 15.

Nyárasdi Zsombor